F. Scott Fitzgerald lazán összekapcsolódó történeteinek főszereplője Pat Hobby, aki már régi motoros a filmiparban. Egész pontosan: Pat Hobby egy 49 éves, alkoholista, lecsúszott forgatókönyvíró, aki már időtlen idők óta nem ír semmit, legfeljebb kicseréli az „igen” szót arra, hogy „bizonyára” valaki más forgatókönyvében – utána pedig kétségbeesetten küzd azért, hogy a forgatókönyvön az ő neve is szerepeljen. Általában nem éri el a célját – bár az is előfordul, hogy az igazi munkát végző író, akivel Pat együtt dolgozott, végül annyira vállalhatatlannak tartja a kész filmet, hogy azt mondja, ő ehhez nem adja a nevét, s ilyenkor Patnek része lehet abban a – jelen esetben eléggé kétes értékű – dicsőségben, hogy nyomtatásban/a stáblistán lássa a nevét.

S hogy miről szólnak a történetek? Főleg Pat Hobby tragikomikus ügyetlenkedéseiről, és arról, hogy hogyan próbál hétről hétre talpon maradni Hollywoodban, ahol már rég nem terem számára babér. Bár Pat annak idején, még a némafilmes korszakban sztáríró volt, s volt bőven pénze, volt úszómedencés háza, és női is bőven akadtak, mostanra mindebből nem maradt semmi – a férfi a stúdiófőnökök kegyeinek kiszolgáltatva, ügyeskedve, magát folyton megalázva, kölcsönökből élve igyekszik fenntartani magát, ám mindig csak egyetlen lépésre van a teljes ellehetetlenüléstől.

Persze ha kegyetlenek vagyunk, akkor gondolhatjuk azt, hogy úgy kell neki, magának köszönheti ezt az egészet, hiszen Pat – bármilyen zseniális volt is fiatalon – most már csak egy ingyenélő (ingyenélni próbáló) piás, aki egyáltalán nem tesz semmit azért, hogy „tisztességesen” boldoguljon. Ahogy már utaltam rá, a főszereplőnek nincsenek gátlásai és különösebb erkölcsi aggályai – mások műveit igyekszik a magáénak (is) feltüntetni; nyugodt szívvel lopja el bárki filmötletét, hátha tud majd belőle írni valamit; és mindig igyekszik úgy intézni a dolgokat, hogy legyen valami kis pénze, de lehetőleg ne kelljen dolgoznia egy percet sem.

De nehéz (vagy talán lehetetlen) ennyire kegyetlennek lenni, mert ez a könyv – mint az általam ismert összes Fitzgerald-mű – valójában nagyon szomorú. Bár a történetek helyenként megmosolyogtatóak, azért mindig ott van bennük a jellegzetes fitzgeraldi elszúrtság-érzés. Nem ismerem a szerző teljes életművét, így nem tudom, vajon mindig arról írt-e, hogy az emberek elkerülhetetlenül lecsúsznak, mindig minden rosszabb lesz, és ez ellen nem tehetünk semmit. Mindenesetre Pat Hobby történetei is erről szólnak. És nem is nehéz elkerülhetetlennek tartani a lecsúszást, ha elképzeljük, milyen az, amikor valaki jó valamiben (mint Pat Hobby a némafilmírásban), ám az az egy dolog, amiben nagyon jó, hirtelen már nem kell senkinek – következésképpen ő sem kell többé senkinek, és élete további részében megtűrt-megtört – ám még véletlenül sem komolyan vett – szellemalakként bolyong ott, ahol hajdan oly sikeres és elismert volt.