François-Marie Banier: Soha nem szerettelek
A Soha nem szerettelek egy beszélgetés egy zsarnoki, uralkodó típusú anya és az ő negyven év körüli fia között. A férfi épp indulni készül, hogy házasságot kössön gyereke anyjával, amikor hívatlanul beállít a saját anyja, és kényszeríti őt, hogy játsszák újra az egymás-marcangoló jeleneteket és mondják el újra az egymást vádoló-piszkáló, gyakran igen kétségbeesett szavakat, amelyeket – ez nyilvánvaló – már évek (vagy inkább évtizedek) óta ugyanolyan formában játszanak egymással és mondanak egymásnak.
Az anyáról és fiáról semmiféle előzetes információval nem rendelkezünk; Banier még annyit sem közöl előre, amennyit az általam ismert legcsupaszabb, leginkább a szereplők párbeszédére koncentráló, külső támpontokat nem (vagy alig-alig) nyújtó drámai művek (mint pl. a Zoo Story vagy a Sunset Limited) szerzői is el szoktak árulni előzetesen, hogy legalább valami egészen csekélyke fogalmunk legyen arról, kikkel van dolgunk. Mondom, Banier nem szól előre semmiről, de igazából ez nem is hiányzik, mert rettentő precízen ír, és ahogy anya és fia belemerülnek a párbeszédbe (vagy inkább: ahogy nagyjából három másodperccel az anya betoppanását követően újra belenyomják egymás fejét az életük összes mocskába), igen hamar világos lesz minden.
A beszélgetés apropóját különben az adja, hogy az anya mélységesen ellenzi, hogy a fia megnősüljön, mert akkor kikerül az irányítása alól, és ezért feltett szándéka, hogy a házasságot megakadályozza. S a párbeszéd során persze sok szó esik a férfi leendő feleségéről és a nővel közös gyerekéről is, és az anya egyre durvábban manipulatív módon, egyre vadabb és elviselhetetlenebb történeteket/hazugságokat adagolva próbálja bebizonyítani a fiának, hogy ő ezt a nőt nem akarhatja elvenni, és a saját gyerekét sem szeretheti. A férfi pedig – bár az anyánál tehetetlenebbnek, meghunyászkodóbbnak és kevésbé agresszívnek tűnik – nem sokkal marad el az anyja mögött, ő is jól tudja, mit kell mondania, hogy az az anyjának a legjobban fájjon – és mondja is. (A párbeszédük hangvétele arra emlékeztet, ahogy George és Martha kommunikálnak egymással a Nem félünk a farkastól c. drámában.)
Ha irodalmi műként tekintek erre a könyvre (s nyilván ezt is teszem, hiszen az), akkor csodálom a szerzőt, mert ebben a nyolcvan oldalas, rettentően csupasz párbeszédben egyetlen fölösleges szó sincs, és minden a helyén van. De ha a benne található szavak jelentését nézem, s a szavak mögött rejlő motivációkat, válogatottan elcseszett érzelmeket, indulatokat, viszonyokat és játszmákat, akkor egészen elborzadok attól, hogy mennyire iszonyatos dolgokat művelnek itt a szereplők egymással a szavaikkal, s arra gondolok, hogy jó volna, ha ilyen szavak egyetlen családi vagy baráti vagy szerelmi vagy akármilyen kapcsolatban sem hangoznának el. Szóval, mit mondjak, eléggé pofán ver ez a könyv, mind az ijesztő pontosságával (mint irodalom), mind a tartalmával.
Az anyáról és fiáról semmiféle előzetes információval nem rendelkezünk; Banier még annyit sem közöl előre, amennyit az általam ismert legcsupaszabb, leginkább a szereplők párbeszédére koncentráló, külső támpontokat nem (vagy alig-alig) nyújtó drámai művek (mint pl. a Zoo Story vagy a Sunset Limited) szerzői is el szoktak árulni előzetesen, hogy legalább valami egészen csekélyke fogalmunk legyen arról, kikkel van dolgunk. Mondom, Banier nem szól előre semmiről, de igazából ez nem is hiányzik, mert rettentő precízen ír, és ahogy anya és fia belemerülnek a párbeszédbe (vagy inkább: ahogy nagyjából három másodperccel az anya betoppanását követően újra belenyomják egymás fejét az életük összes mocskába), igen hamar világos lesz minden.
A beszélgetés apropóját különben az adja, hogy az anya mélységesen ellenzi, hogy a fia megnősüljön, mert akkor kikerül az irányítása alól, és ezért feltett szándéka, hogy a házasságot megakadályozza. S a párbeszéd során persze sok szó esik a férfi leendő feleségéről és a nővel közös gyerekéről is, és az anya egyre durvábban manipulatív módon, egyre vadabb és elviselhetetlenebb történeteket/hazugságokat adagolva próbálja bebizonyítani a fiának, hogy ő ezt a nőt nem akarhatja elvenni, és a saját gyerekét sem szeretheti. A férfi pedig – bár az anyánál tehetetlenebbnek, meghunyászkodóbbnak és kevésbé agresszívnek tűnik – nem sokkal marad el az anyja mögött, ő is jól tudja, mit kell mondania, hogy az az anyjának a legjobban fájjon – és mondja is. (A párbeszédük hangvétele arra emlékeztet, ahogy George és Martha kommunikálnak egymással a Nem félünk a farkastól c. drámában.)
Ha irodalmi műként tekintek erre a könyvre (s nyilván ezt is teszem, hiszen az), akkor csodálom a szerzőt, mert ebben a nyolcvan oldalas, rettentően csupasz párbeszédben egyetlen fölösleges szó sincs, és minden a helyén van. De ha a benne található szavak jelentését nézem, s a szavak mögött rejlő motivációkat, válogatottan elcseszett érzelmeket, indulatokat, viszonyokat és játszmákat, akkor egészen elborzadok attól, hogy mennyire iszonyatos dolgokat művelnek itt a szereplők egymással a szavaikkal, s arra gondolok, hogy jó volna, ha ilyen szavak egyetlen családi vagy baráti vagy szerelmi vagy akármilyen kapcsolatban sem hangoznának el. Szóval, mit mondjak, eléggé pofán ver ez a könyv, mind az ijesztő pontosságával (mint irodalom), mind a tartalmával.
