David Mamet: Titkosírás - The Cryptogram
Angol szakos koromban jártam egy szemináriumra, ahol David Mamet és Sam Shepard drámáit olvastuk. Nagyon kedvelem mindkét drámaírót, de ezt a darabot még nem ismertem, és kissé meg is lepődtem most, mert a Mamet-drámákban, amiket eddig láttam vagy olvastam, szokott humor is lenni. A Titkosírásban viszont nem találtam humort – nagyon komor és elkeserítő ez a mű.
A dráma mindenféle egzisztencialista jellegű témáról szól: a kommunikációképtelenségről, a megértés/odafigyelés hiányáról, az általános elidegenedettségről, a dolgok és az emberek megismerhetetlenségéről. Mindemellett van benne némi filozofálgatás arról is, hogy kik vagyunk, miért vagyunk, és egyáltalán: honnan tudjuk, hogy vagyunk. (Szerintem ezek rém izgalmas témák, akárhány könyvet el tudok olvasni ilyesmikről, és nem unom.)
Ami a konkrét eseményeket illeti: a Titkosírás szereplői egy anya, a fia, és a család egy barátja. Az első felvonásban ők hárman együtt töltik az estét, pakolásznak, teát isznak, beszélgetnek – főleg semmiségekről, folyton egymás szavába vágva, ugyanazokat a mondatokat ismételgetve. A társalgás időnként komolyabb témákat is érintene, de valamelyikük mindig eltereli a szót, és persze eleve nehéz is értelmes beszélgetést folytatni úgy, hogy az egyes szereplők sokszor a ház más-más helyiségeiben tartózkodnak, és nem hallják/értik, hogy mit mond a másik. Egyébként ez egy átlagos este lenne, a szereplők várják, hogy hazaérjen a családapa, és közben készülődnek, mert a terv az, hogy az apa másnap megy a fiával kirándulni. Az este végén aztán hirtelen előkerül egy levél, ami ott hányódott valahol – a férj a levélben közli, hogy elhagyja a feleségét.
A másik két felvonásban aztán kicsit jobban kibomlik a téma, sok minden kiderül a jelen lévő szereplők és a jelen nem lévő apa közötti viszonyokról, és számos (releváns és irreleváns) kérdés felmerül azzal kapcsolatban, hogy sejthető volt-e, hogy a férj lelép, hogy tudott-e erről a család barátja, s hogy miért nem szólt, ha tudott róla.
A válás mellett a másik fő téma a fiú, John súlyos álmatlansága, amit az anyja nem vesz komolyan (s ez a téma amúgy jóval hangsúlyosabb a válásnál). John hosszú idő óta képtelen (nyugodtan) aludni – esténként az ágyban túl sokat töpreng mindenfélén, hangokat vél hallani, és fél egyedül maradni a gondolataival, ami nem meglepő, mivel olyan gondolatai vannak, amelyek nemcsak egy 10 év körüli gyerek számára lehetnek ijesztőek. A dráma csúcspontja John rendkívül hatásos, töredezett-rémült-kétségbeesett kvázi-monológja, amiben ezeket az éjszakai gondolatokat próbálja megfogalmazni. A fiú valójában nem monologizálni szeretne – az anyjával próbál beszélgetni mindarról, ami őt zavarba ejti vagy megijeszti, de az anya reakciói kimerülnek annyiban, hogy „aha”. John monológjában minden benne van, amit a poszt második bekezdésében említettem – és teljesen kirázott a hideg attól, ahogy ez a kissrác érzékeltette, hogy milyen rettentő félelmetes élmény lehet már szimplán csak az is, hogy létezünk, és hogy milyen frusztráló és reménytelen vállalkozás megérteni bármit és bárkit – olyan ez, mintha folyamatosan egy végtelenül bonyolult titkosírást próbálnánk feltörni. (Egy olyan titkosírást, amit az emberek még tovább bonyolítanak maguknak – hazugságokkal, kitérésekkel, félbeszakításokkal, oda-nem-figyeléssel, vagy azzal, hogy szándékosan félreértenek dolgokat.)
Én persze nem vagyok depressziós-egzisztencialista (csak néha), és szeretem azt gondolni, hogy egyébként lehetséges a megértés, és nem muszáj mindenkinek a saját különvilágában élnie, egyedül, örökké. De a dráma szereplői számára, úgy tűnik, a megértés nem opció. És ez szörnyű.
A dráma mindenféle egzisztencialista jellegű témáról szól: a kommunikációképtelenségről, a megértés/odafigyelés hiányáról, az általános elidegenedettségről, a dolgok és az emberek megismerhetetlenségéről. Mindemellett van benne némi filozofálgatás arról is, hogy kik vagyunk, miért vagyunk, és egyáltalán: honnan tudjuk, hogy vagyunk. (Szerintem ezek rém izgalmas témák, akárhány könyvet el tudok olvasni ilyesmikről, és nem unom.)
Ami a konkrét eseményeket illeti: a Titkosírás szereplői egy anya, a fia, és a család egy barátja. Az első felvonásban ők hárman együtt töltik az estét, pakolásznak, teát isznak, beszélgetnek – főleg semmiségekről, folyton egymás szavába vágva, ugyanazokat a mondatokat ismételgetve. A társalgás időnként komolyabb témákat is érintene, de valamelyikük mindig eltereli a szót, és persze eleve nehéz is értelmes beszélgetést folytatni úgy, hogy az egyes szereplők sokszor a ház más-más helyiségeiben tartózkodnak, és nem hallják/értik, hogy mit mond a másik. Egyébként ez egy átlagos este lenne, a szereplők várják, hogy hazaérjen a családapa, és közben készülődnek, mert a terv az, hogy az apa másnap megy a fiával kirándulni. Az este végén aztán hirtelen előkerül egy levél, ami ott hányódott valahol – a férj a levélben közli, hogy elhagyja a feleségét.
A másik két felvonásban aztán kicsit jobban kibomlik a téma, sok minden kiderül a jelen lévő szereplők és a jelen nem lévő apa közötti viszonyokról, és számos (releváns és irreleváns) kérdés felmerül azzal kapcsolatban, hogy sejthető volt-e, hogy a férj lelép, hogy tudott-e erről a család barátja, s hogy miért nem szólt, ha tudott róla.
A válás mellett a másik fő téma a fiú, John súlyos álmatlansága, amit az anyja nem vesz komolyan (s ez a téma amúgy jóval hangsúlyosabb a válásnál). John hosszú idő óta képtelen (nyugodtan) aludni – esténként az ágyban túl sokat töpreng mindenfélén, hangokat vél hallani, és fél egyedül maradni a gondolataival, ami nem meglepő, mivel olyan gondolatai vannak, amelyek nemcsak egy 10 év körüli gyerek számára lehetnek ijesztőek. A dráma csúcspontja John rendkívül hatásos, töredezett-rémült-kétségbeesett kvázi-monológja, amiben ezeket az éjszakai gondolatokat próbálja megfogalmazni. A fiú valójában nem monologizálni szeretne – az anyjával próbál beszélgetni mindarról, ami őt zavarba ejti vagy megijeszti, de az anya reakciói kimerülnek annyiban, hogy „aha”. John monológjában minden benne van, amit a poszt második bekezdésében említettem – és teljesen kirázott a hideg attól, ahogy ez a kissrác érzékeltette, hogy milyen rettentő félelmetes élmény lehet már szimplán csak az is, hogy létezünk, és hogy milyen frusztráló és reménytelen vállalkozás megérteni bármit és bárkit – olyan ez, mintha folyamatosan egy végtelenül bonyolult titkosírást próbálnánk feltörni. (Egy olyan titkosírást, amit az emberek még tovább bonyolítanak maguknak – hazugságokkal, kitérésekkel, félbeszakításokkal, oda-nem-figyeléssel, vagy azzal, hogy szándékosan félreértenek dolgokat.)
Én persze nem vagyok depressziós-egzisztencialista (csak néha), és szeretem azt gondolni, hogy egyébként lehetséges a megértés, és nem muszáj mindenkinek a saját különvilágában élnie, egyedül, örökké. De a dráma szereplői számára, úgy tűnik, a megértés nem opció. És ez szörnyű.
A mű megtalálható a Titkosírás - Mai amerikai drámák c. könyvben.
