A regény főszereplője Daniel, a 38 éves nem író író, aki az első regényén, egy úgynevezett „modern regényen” dolgozik (az idézőjel a könyvből származik, nem a sajátom), de nemigen megy vele semmire. A történet kezdetén a férfi hírt kap arról, hogy meghalt az anyja, akivel sok évvel korábban minden kapcsolatot megszakított, így hát kénytelen Párizsba utazni, hogy elintézze a szokásos formaságokat. Ám hamar kiderül, hogy Daniel alkalmatlan erre a feladatra, és egyébként is, mire ő Párizsba ér, már mindent elintézett valaki más, úgyhogy neki nincs más dolga, mint hogy a városban bolyongjon, az anyja régi ismerőseivel beszélgessen, és megpróbálja tisztázni magában az anyjával, a barátnőjével és a saját magával kapcsolatos bonyolult érzelmeit. Hogy sikerrel jár-e, az kérdéses – bár Danielnek sikerül feltárnia néhány családi titkot, és végre sikerül legalább önmagának bevallania egy igen súlyos bűnt, amit még gyerekkorában követett el az anyja ellen, mégsem vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy ettől Daniel felnőtt élete (a kapcsolata a barátnőjével, a többi emberi kapcsolata, a „modern regénye”) jobb lesz. De ez talán mindegy is.

Én eleve pozitívan állok a lelkizős regényekhez, és most is értékelem az író erőfeszítéseit. Tényleg dicséretes, hogy Łoziński mindjárt az első regényében jó nehéz témákhoz mer nyúlni, olyanokhoz például, hogy hogyan lehet (és lehet-e) feldolgozni a múltat, vagy hogy meg lehet-e ismerni magunkat és a hozzánk legközelebb állókat. De szerintem Łoziński (még?) nem elég jó író ahhoz, hogy tudjon valami érdemlegeset/érdekeset is mondani ezekről a témákról. Talán még tanulnia kell, vagy gyakorolnia, vagy fejlődnie, mert ez a regény csak közepes-féle.

Érdekes egyébként, hogy a történet főszereplője épp egy „modern regényt” ír, mert véletlenül ez a regény is egy „modern regény”, pont olyan, mint amilyet elképzeléseim szerint Daniel írhat. S hogy milyen egy „modern regény”? Olyan, ami nagyon okos akar lenni, mélyre akar ásni, és az ember legbensőbb titkait akarja feltárni – de mindez nem nagyon megy neki, és a mélységek meg legbensőbb titkok elvesznek valahol a roppant jelentőségteljesnek szánt, de valójában teljesen semmitmondó részletek között.

Mindemellett a „modern regény” (talán azért, mert már menet közben sejti, hogy nem tudja elérni a céljait, és nem tud valami mélyre ásni) kicsit cinikus, kicsit távoli is, szándékosan túl szűkszavú és homályos, ráadásul tele van önreflexióval. De nem az ironikus vagy posztmodern fajta önreflexióval, hanem azzal az idegesítő-modoros fajtával, amikor az író leírja ugyan, hogy a helyzethez illően szürke volt az ég, amikor a főszereplő kiment a temetőbe az anyja sírjához, de közben finoman, pedánsan a tudtomra adja, hogy ő is valami humán szakon végzett az egyetemen, ezért tudja, hogy az „együtt érző természet” csak egy unalmas irodalmi eszköz, amit már agyonhasználtak mások. Igen, okos – irritálóan az.

És mindez így együtt nekem nem nagyon tetszik. Még jó, hogy léteznek modern regények is, idézőjelek nélkül, amelyek nem olyanok, mint a „modern regények”. Azokat jobban szeretem olvasni.