Philippe Blasband regénye egy lengyel származású zsidó család története, az 1920-as évek elejétől kezdve, négy generáción keresztül.

Lea Rabinovich a férje meggyilkolása után, 1923-ban menekül Lengyelországból Brüsszelbe, a négy gyerekével. A család lassan megtalálja a helyét a nyugati világban, a gyerekek felnőnek, majd jön a II. világháború, amit mind a négy fiatal egészen más módon vészel át (és nem is mindegyikük vészeli át). Az 50-es évek eleje táján aztán újraegyesül a szétszóródott család Brüsszelben, házasságok köttetnek, gyerekek születnek – a II. világháborús veszteségek és tragédiák után az élet megy tovább, míg végül eljutunk a 20. század végéig, s a történet úgy ér véget, hogy megszületik a legifjabb Rabinovich. Ám valójában nem is ér véget a történet – később még nyilván újabb Rabinovichok fognak születni, de róluk már nincs szó. Hogy miért, az igen érdekes – még kitérek rá. (S bár ezt a regényt szerintem senki nem a cselekmény fordulatai vagy hasonlók miatt fogja elolvasni, azért szokás szerint szólok, hogy a poszt spoileres.)

A könyv meglehetősen különleges családregény. Ahogy a fülszövegben is írják, minden fejezetet más családtag beszél el, s mindegyikük mesél a saját életéről, és a többiek életéről is. Mindegyik elbeszélő kitalál és feltételez dolgokat a többi családtaggal kapcsolatban, saját magával kapcsolatban pedig gyakran hazudik. Vagy talán nem is hazudik – számára talán az az igazság, amit elmond magáról, ám később, a rokonok által elbeszélt fejezetekből gyakran kitűnik, hogy talán nem is pont úgy estek meg a dolgok, ahogy azt valaki egyes szám első személyben állította önmagáról. Ez a fajta bizonytalanság néha humoros (például azzal kapcsolatban, hogy ki volt Lea negyedik gyerekének, Ariének az apja, három különböző elmélet kering a családban, ám mindenki, aki tudni véli az igazságot, úgy dönt, hogy jobb lesz a fiúnak, ha nem tudja, ki az apja – ám közben természetesen Ariének is megvan a maga teóriája), máskor viszont egészen borzalmas (mint például annak a története, hogy mit csinált Arie a II. világháborúban).

A Rabinovich család tagjai időrendi sorrendben beszélnek, Lea és a férje elbeszélése után a gyerekek következnek, majd pedig az unokák. Emiatt elsőre úgy tűnhet, könnyű követni a történeteket és az időrendet, de idővel kiderül (legalábbis számomra kiderült), hogy nem. Bár a regényben semmi „mágikus” nincs, és a nevek sem ismétlődnek, egy idő után mégis olyan érzésem volt, mintha a Száz év magányt olvasnám, és családfát is kellett rajzolnom, mert a regény tele van egymásnak ellentmondó információkkal: az, amit valaki magáról mesél és az, amit mások mesélnek róla, néha olyannyira eltér egymástól, hogy olyan volt, mintha két (vagy több) különböző emberről lenne szó.

Mindemellett a regény nyelvezete is nagyon érdekes, s mindegyik családtagnak könnyen felismerhető stílusa van. Az egyik családtag úgy fogalmaz, mintha mindenkit pszichoanalizálna maga körül; a másik véletlenszerű szavak elé odateszi a „ge” szócskát; a harmadik végtelenül költői; a negyediknek majdnem megszakítás nélkül áradnak a mondatai; az ötödik pedig szinte csak tőmondatokban beszél. De bármilyen legyen is a nyelvhasználata, minden egyes elbeszélő tökéletesen önmaga – s néha meglepő felfedezni, hogy milyen az, amikor valaki önmaga, mert például a tőmondatokban, mindenféle érzelem és melegség nélkül beszélő családtag éppen az, aki egyébként a család egyik legérzelmesebb, leginkább „élő” tagja.

S hogy miért szakad meg a történet éppen akkor, amikor megszakad: az utolsó előtti fejezetben számos utalást olvashatunk, amelyekből (talán) kiderül, hogy valójában ki vetette papírra ezt a sokféle szemszögből elmesélt, rengeteg egymásnak ellentmondó történetverziót tartalmazó családregényt. Meglehet, hogy a regényt egyvalaki, egy bizonyos családtag írta, s az ő halálával szükségképpen lezárul a történet, mert nincs, aki tovább mesélje.

De valójában teljesen mindegy, hogy egyvalaki írta-e ezt a családtörténetet, vagy nem. Mert a regény az intellektuáliskodó, posztmodern-újraírós jellegtől függetlenül is jó. Nem tudom okosan leírni, miért és mitől. Így érzem, és az nekem elég.