Gabriel García Márquez: Száz év magány
Ezt a könyvet biztos mindenki olvasta már, de aki véletlenül még nem, az is biztos tud róla mindenfélét és van róla véleménye. És mivel ez egy igazán híres mű, amelynek valószínűleg minden apró darabkáját kielemezte már valaki, nem áltatom magam azzal, hogy bármi újat tudok mondani róla. Viszont nagyon szeretem ezt a regényt és sokszor olvastam már, s ezért nem akarok csak annyit írni, hogy csodás ez a könyv, mert azzal még nem mondtam semmit.
Nem emlékszem, mikor olvastam először a Száz év magányt, de azt tudom, hogy már elsőre is teljesen elvarázsolt mesebeli szépségével, vonzó mélységével, bámulatos egyszerűségével és időtlenségével. Azt sem tudom, most hányadik alkalommal olvastam újra, de ezzel a regénnyel kapcsolatban számomra ugyanúgy nincs jelentősége az időnek, mint ahogy a könyvbeli Macondóban sem számít az idő, mert előbb-utóbb úgyis minden megismétlődik. Az évek során a Száz és magány olyan regény lett nekem, amibe időnként „hazajárok”, s amihez sok minden mást viszonyítani tudok.
Dicsérni és rajongani nekem sokszor sokkal nehezebb, mint holmi gunyoros negatív véleményt írni valamiről, és most a Száz év magánnyal kapcsolatban is gondban vagyok. Természetesen elismerem a regény érdemeit és dicsérem a különleges vonásait: tényleg lenyűgöző, ahogy a szereplők generációkon át ciklikusan ismétlődő életútjain, nevein és jellemvonásain keresztül kirajzolódik nemcsak a Buendía család sorsa, hanem a kolumbiai történelem egy szakasza, sőt az egész emberiség története is. Tényleg elragadó az, ahogy a szerző a legbrutálisabb és legszomorúbb eseményeket a hihetetlen, mesebeli történések mellé helyezi, s ezzel valahogy mindent természetesebbé és kevésbé nyomasztóvá tesz. És tényleg elbűvölő a regény színessége, gazdagsága, vad érzelmessége, őrült szenvedélyessége és végtelen melankóliája.
De mindemellett van benne még valami megfoghatatlan, ami minden mástól megkülönbözteti a Száz év magányt. A könyv első oldalán szerepel ez a mondat: „Annyira új volt a világ, hogy sok minden még nevet se kapott, s ha meg akarták említeni, ujjal mutattak rá.” Kicsit úgy érzem, hogy a Száz év magány ennek az egy mondatnak a kibontása, egy több száz oldalas teremtő és névadó ceremónia. Olyan, mintha a szerző tényleg azáltal teremtené meg a világot, hogy ír róla. S talán ez a regény legkülönösebb vonása: a meséket idéző szavak, a meghökkentő képzettársítások és a fantasztikus jelenetek egyrészt roppant találóak és eredetiek, ugyanakkor végtelenül egyszerűek és egyértelműek is: mintha az író egy-egy szóval vagy tulajdonsággal felfedné a dolgok vagy a szereplők leglényegét, s onnantól kezdve már kétség sem férhetne ahhoz, hogy mondjuk Rebeca legfőbb jellemzője az, hogy mohó ölű, vagy hogy Mauricio Babilonia alakjának kulcsa a folyton körülötte repkedő sárga pillangókban rejlik.
Vannak könyvek, amelyekben semmi nem történik. A Száz év magányban viszont rengeteg minden történik, de az eseményeket mindig mintegy mellékesen, véletlenszerűen tudjuk meg. Szinte minden oldalon meghal, megőrül, háborúba megy, gyereket szül, szeretőt fogad vagy kérőt kikosaraz valaki, de ebből a temérdek eseményből lehetetlen kiválasztani a leglényegesebbeket. Itt minden egyformán fontos és egyformán lényegtelen, minden esemény kihatással van a család egészére, ugyanakkor önmagában nem jelentős, mert előre tudható, hogy előbb-utóbb úgyis meg fog ismétlődni. Az ismétlődések csökkentik az egyedi esetek drámaiságát, ugyanakkor megnövelik az egymásra rakódó visszatérő motívumok hatását. Az összhatás pedig olyan elsöprő erejű és lenyűgözően végzetszerű, hogy a könyv utolsó oldalait mindig lélegzet-visszafojtva olvasom, és elképzelni sem tudok a Macondo utolsó perceinek krónikájánál katartikusabb regénybefejezést.
