F. Scott Fitzgerald: Eltékozolt évtized
A Nagy Gatsby és az Éj szelíd trónján nagyjából örök idők óta a kedvenc könyveim közé tartoznak, és eddig tökéletesen elégedett voltam azzal, hogy újraolvastam e kettő közül valamelyiket, amikor Fitzgeraldot akartam olvasni. Most meg, amikor végre elolvastam valami mást is tőle, szinte automatikusan azt figyeltem, hogy miben hasonlítanak ezek a (főleg korai) novellák a későbbi regényekre. (Sok mindenben.)
A kötet novelláinak jelentős részét húsz év körüli lányok és huszon-egynéhány éves fiúk népesítik be; többnyire olyanok, akik életük későbbi szakaszában majd Daisy és Tom Buchananek és Jay Gatsbyk, vagy Nicole és Dick Diverek lesznek, de most még nem azok. Most még vidám, gondtalan és olykor gondatlan lányok, akik tizenhat évesen elsőbáloznak, tizenkilenc évesen már a társaság királynői, huszonegy évesen pedig már borzasztóan unják az állandó, céltalan flörtölést és a szerelmet, és meg akarnak állapodni, mert már öregnek érzik magukat; és fiatal fiúk, akik szívesen udvarolnak bármelyik lánynak, és szívesen mondogatják úton-útfélen, hogy „magának milyen csókos szája van” – de egy pillanatra sem akarják, hogy a lány, akinek ezt mondják, komolyan vegye a dolgot.
Fitzgerald alaposan körüljárja azt a rettentően üres fiatalság-érzést, ami a fentebb említett két regényében is megjelenik, és gyakran igen ironikus vagy mulatságos helyzetekben ábrázolja hőseit. Van például olyan novella (A jégpalota), amelyben a hősnő többre vágyik, mint amit a szülővárosa nyújtani tud neki. Ő „élni” szeretne, szórakozni és nagyvárosi levegőt szívni, hiszen hite szerint nem arra született, hogy egy unalmas, vidéki porfészekben öregedjen meg – a történet végére aztán gazdagodik némi önismerettel, és átértékeli magában a dolgokat. Laza popkultúrás-posztmodern húzásként ideteszem ezt a remek dalt, ami szerintem nagyon jól visszaadja ezt a fitzgeraldos-jégpalotás érzést, vagyis annak 2010-es évekbeli változatát:
A kötet novelláinak jelentős részét húsz év körüli lányok és huszon-egynéhány éves fiúk népesítik be; többnyire olyanok, akik életük későbbi szakaszában majd Daisy és Tom Buchananek és Jay Gatsbyk, vagy Nicole és Dick Diverek lesznek, de most még nem azok. Most még vidám, gondtalan és olykor gondatlan lányok, akik tizenhat évesen elsőbáloznak, tizenkilenc évesen már a társaság királynői, huszonegy évesen pedig már borzasztóan unják az állandó, céltalan flörtölést és a szerelmet, és meg akarnak állapodni, mert már öregnek érzik magukat; és fiatal fiúk, akik szívesen udvarolnak bármelyik lánynak, és szívesen mondogatják úton-útfélen, hogy „magának milyen csókos szája van” – de egy pillanatra sem akarják, hogy a lány, akinek ezt mondják, komolyan vegye a dolgot.
Fitzgerald alaposan körüljárja azt a rettentően üres fiatalság-érzést, ami a fentebb említett két regényében is megjelenik, és gyakran igen ironikus vagy mulatságos helyzetekben ábrázolja hőseit. Van például olyan novella (A jégpalota), amelyben a hősnő többre vágyik, mint amit a szülővárosa nyújtani tud neki. Ő „élni” szeretne, szórakozni és nagyvárosi levegőt szívni, hiszen hite szerint nem arra született, hogy egy unalmas, vidéki porfészekben öregedjen meg – a történet végére aztán gazdagodik némi önismerettel, és átértékeli magában a dolgokat. Laza popkultúrás-posztmodern húzásként ideteszem ezt a remek dalt, ami szerintem nagyon jól visszaadja ezt a fitzgeraldos-jégpalotás érzést, vagyis annak 2010-es évekbeli változatát:
Aztán van olyan novella is (Myra és a gazdag fiú esete), amelyben a szörnyen életunt huszonegy éves hősnő behálóz egy gazdag fiút, hiszen mi mást tehet egy lány huszonegy évesen, az a fő, hogy jól kell férjhez menni – de aztán fiú és lány kölcsönösen nevetségessé teszik egymást. Vagy van olyan is (Bernice bubifrizurája), amelyben az esetlen, karót nyelt kis penészvirág hirtelen a város legnépszerűbb ifjú hölgye lesz, miután megtanulja, hogy milyen témákról kell a fiúkkal beszélgetni (én; te; mi) – ám a hirtelen jött népszerűség meglehetősen tünékenynek bizonyul. És még sorolhatnám.
Az eddigi Fitzgerald-olvasmányaim alapján először kissé meglepett, hogy számos novella milyen könnyed és humoros ebben a könyvben – a legnagyobb baj, ami az eddig említett történetek hősnőit érheti, az az, hogy előnytelen frizurát csináltatnak maguknak. De ez persze csak a felszín, mert a mélyben mindig ott lappang valamiféle szomorúság, amit a szereplők is éreznek – mert ugyan mire jó mindenki által csodált bálkirálynőnek lenni tizenkilenc évesen? És egyáltalán: mi az élvezet abban a népszerűségben, ami pusztán annak köszönhető, hogy valaki ügyesen tud szempillát rebegtetni és kedves ostobaságokat beszélni, ha közben az illető lány talán nem is szempilla-rebegtető tündérke a szíve szerint, hanem okos ember, aki értelmes beszélgetésekre vágyna?
De persze akadnak itt olyan novellák is, amelyek már a felszínen sem könnyed-vidám-fiatalosak, és inkább már a későbbi regényeket idézik: elrontott életekről mesélnek (mint a Kristályváza c. novella), vagy egy állandó részegségben töltött évtizedről (mint a címadó történet), vagy a folyamatos lemondásról (mint a Papszentelés). Ezekben ott van a minden-hiábavalóság, a nyughatatlanság és a kiábrándultság érzése; és az az érzés, hogy valami valamikor nagyon el lett rontva, és ezen már nem lehet segíteni. Vagyis – „tipikus” Fitzgerald. (Ami hozzám véletlenül elég közel áll.)
Szóval igen jó novelláskötet ez, csak sajnos a kivitelezés (mind a fordítás, mind a szerkesztés) elég sok kívánnivalót hagy maga után, úgyhogy nagyon kellett koncentrálnom, hogy Fitzgeraldra figyeljek, és ne a rengeteg helyesírási meg ilyen-olyan hiba, meg az esetlen magyarítások miatt dühöngjek egyfolytában. Ezt leszámítva tényleg jó könyv (de én nem szeretem az ilyesmit leszámítani).
