Maria Irene Fornes: A Duna - The Danube
Egy kicsit gyanús nekem, amikor egy mindössze harmincöt oldalas színműhöz két oldal szerzői instrukció tartozik – valahogy aránytalannak érzem, meg persze egyébként is jobban szeretem az olyan drámákat, amelyeknek az elején mondjuk annyi áll: „Szereplők: Jack, Tom, Claire. Játszódik: egy faházban”, a többi meg kiderül a szövegből. (Ilyen dráma például a Soha nem szerettelek François-Marie Banier-től.) Amikor viszont két oldalon keresztül arról olvasok – mint itt –, hogy pontosan mit hogyan kell csinálni az előadás során, hogy mely szerepeket játszhatja ugyanaz a színész, meg hogy a szövegben magnófelvételek vannak, amelyekre a színészeknek egy bizonyos módon kell reagálniuk (vagy nem szabad reagálniuk? vagy úgy kell csinálniuk, mintha reagálnának, de közben mégsem? vagy nem szabad úgy csinálniuk, mintha reagálnának?) - szóval, ilyenkor úgy érzem, mindez egy kicsit sok, egy kicsit túlbonyolított, egy kicsit túlmagyarázott, és az a félelmem támad, hogy a rengeteg instrukció után bizonyára valami borzasztó szimbolikus, rettentően mély értelmű mű fog következni. És valóban.
A dráma Budapesten játszódik, 1938-ban, de a későbbiekben az idő elveszíti a jelentőségét (ahogy azt a szerző előre megmondja az instrukcióiban) – mindenesetre az egyre komorabb, egyre fenyegetőbb hangulatból és az egyre ijesztőbb részletekből sejthető, hogy időközben elkezdődik a háború (ha nem is pont a II. világháború, de valamiféle háború). A cselekmény amúgy egy magyarul is beszélő amerikai férfi, Paul, és egy magyar nő, Éva kapcsolatáról szól. Budapesti tartózkodása során Paul megismerkedik Évával, Éva apjával, illetve Éváék egy barátjával, Kovács úrral is. Paul és Éva randevúzgatni kezdenek, majd összeházasodnak, ám közben minden és mindenki egyre rosszabbul lesz: az ország pusztul, az emberek pusztulnak, a nyelv pusztul (a szimbólumok viszont egyre jobban burjánzanak).
Ahogy a fordító írja a megjegyzésében, ezt a drámát bármelyik nyelvre könnyű lefordítani, csak magyarra nem, merthogy az angol eredetiben sok helyen magyar mondatok vannak - amiket ő „fordítottmagyarként” adott vissza, hogy érzékeltesse az eredetiben szereplő magyar mondatok idegenszerű hangzását-hatását. Leírja, hogy pontosan hogyan kell ezt érteni, és hogy mi a különbség a magyar és a „fordítottmagyar” között, de őszintén szólva – nem értem. Ami természetesen nem a fordító hibája, mindössze arról van szó, hogy nekem már a dupla tagadást tartalmazó mondatok megértése sem megy könnyen, a duplán lefordított nyelvekkel pedig még kevésbé boldogulok. (Lehet, hogy érdemes volna angolul is elolvasnom ezt a drámát, de nem hiszem, hogy ezt meg fogom tenni, mert annyi azért magyarul is kiderült, hogy ez a mű nem az én világom.)
S hogy még miért nehéz ez a dráma magyarul: a jelenetek többsége olyan, mintha magyar nyelvlecke lenne, de magyar olvasóként én nem tudom a magyar nyelvet teljesen idegennek látni – még a „fordítottmagyart” sem. Tudom, hogy benne van az idegenség, de még az idegenszerűségben is mindig az ismerőst keresem/látom. Egyébként a nyelvleckék alapszintűek, ami azzal jár, hogy a szereplők szókincse erősen limitált, a mondataik mechanikusak, színtelenek, folyton ismétlődőek – és mindez a nevetségességig túl van csinálva. Persze direkt, és persze értem, miért. Mint már utaltam rá, sejtésem szerint ez egy rém szimbolikus és sokatmondó színmű; a darab nyelvhasználata például azt mondja: az emberek közötti kapcsolatok szörnyen gépiesek; az élet teljesen abszurd és értelmezhetetlen; stb. Mire én azt mondom: „igen, tudom”.
Persze egyáltalán nem bánom, ha erre időnként emlékeztet egy irodalmi mű, mert véletlenül eléggé érdekelnek engem az ilyesféle témák, és elég sok abszurd-egzisztencialista-féle könyvet olvasok, tehát most sem a témával van bajom, hanem a Maria Irene Fornes-féle ködös-lila, hű-de-mély szimbolikával – csak úgy simán idegesít.
Egyébként olyan ez a dráma, hogy ha még mindig angol szakos lennék, és netán úgy adódna, hogy erről kellene írnom egy nyolc oldalas esszét valamelyik szemináriumra, gond nélkül menne. Merthogy van itt elemeznivaló bőven, és remekül lehetne fejtegetni, hogy mi miért van és mi mit akar jelenteni – csak rettentően unnám az egészet. Az biztos, hogy szövegértelmezést gyakorolni jól lehet ezen a drámán – de amellett, hogy értelmezek, én még élvezni is akarok egy szöveget, az meg jelen esetben nem nagyon lehetséges.
(A mű megtalálható a Titkosírás - Mai amerikai drámák c. kötetben.)
