Jó sokáig tartott, mire ennek a könyvnek a végére értem, ami persze nem Kelly Link hibája, egyszerűen csak volt most néhány hét, amikor nehezen tudtam egyszerre három másodpercnél tovább odafigyelni egy könyvre, úgyhogy inkább nem is erőltettem a dolgot. Az első novellát még valamikor augusztus közepén olvastam el, az utolsót pedig ma reggel, de utólag úgy gondolom, nem is baj, hogy ilyen lassan ment az olvasás, mert így legalább némi távolságból tudom szemlélni a könyvet. Arra például határozottan emlékszem, hogy olvasás közben mindegyik novella emlékezetesnek tűnt, most viszont, hogy leültem írni a könyvről, hirtelen rájöttem, hogy a négy-öt héttel ezelőtt olvasott történetek nagy részét már nem tudom felidézni, csak pár homályos, néha nyugtalanító, néha elbűvölő, néha pedig szívszorító kép és különös érzés maradt meg bennem belőlük – olyasmi emlékek, mint amilyenek egy-egy különösen bizarr vagy érthetetlen álom után maradnak meg, és bár az emlékképek sokszor nagyon is maradandók, az álom teljes történetét ébredés után néhány órával általában már képtelenség felidézni.

Kelly Link művei is felidézhetetlenek, ami talán annak köszönhető, amihez hasonlót mások is említenek (pl. itt és itt): ezek a nyugtalanító-misztikus novellák sokszor nem is történetek, hanem más fantasyművek ismerős elemeiből, klasszikus mesék kifordított történetdarabkáiból, és szabadon egymás mellé dobált asszociációkból összeálló írások, amiket nemigen lehet racionálisan megközelíteni, és amikről nem könnyű mesélni.

Viktor Pelevin regényének hőse egy átlagos fiatal srác, aki egy szép napon vámpírrá változik. Hogy miért és hogyan, az szerintem nem olyan érdekes, úgyhogy nem is megyek bele; a „történet” lényege úgyis a Pelevintől megszokott, egyszerre szórakoztató és nyugtalanító moderntársadalom-kritika, amit jelen esetben az emberek világát a háttérből irányító, félelmetesen okos, cinikus és tapasztalt vámpírok osztanak meg a frissen vámpírrá vált Romannal (és velünk). Az öreg vámpírok által a fiatal Romannak átadott tudás lényege röviden annyi, hogy az emberi civilizációt két dolog mozgatja: a glamour és a diskurzus. Hogy mit takar ez a két fogalom, az egyrészt ösztönösen érthető, másrészt viszont borzasztóan homályos és illékony – az biztos, hogy én nem tudnám röviden összefoglalni a jelentésüket, úgyhogy meg se próbálom.

Én többek között azt bírom Pelevinben, hogy rengeteget okoskodik, és mindig jól megmondja a tutit a fejlett posztmodern világról, amiben élünk (az Empire V-beli definíció valami olyasmi, hogy: a fejlett posztmodern a posztmodernnek az a fajtája, ami már nem a korábbi, nem-posztmodern kultúrára épül, hanem kizárólag a posztmodernre – szóval, mondhatni, a fejlett posztmodern legfőbb jellemzője a négyzetre emelt irónia), de ezeket a megmondásait mindig olyan szereplők szájába adja, akik maguk is abból élnek, amit oly kritikusan szemlélnek, vagy esetleg elítélnek.

Ha azt mondom Shirley Jackson klasszikus horrortörténetére, hogy „hátborzongató” vagy „vérfagyasztó”, azzal meg sem közelítem a valódi hatását. Ez a regény annyira dermesztő, hogy attól a szívem is jeges lesz. Pedig a Haunting of Hill House nem éppen egy „hagyományos” kísértetház-história – a regény sokkal inkább arról szól, hogy mi van az ember agyában, és mi van kinn, a valóságban, és hogy az ember agyában lévő dolgok érzékelése hogyan befolyásolja a külvilág érzékelését, és fordítva.

A történet kezdetén megismerjük az elvetemült-naiv Dr. Montague-t, aki világéletében vonzódott a kísértetházakhoz, szerette volna tudományosan kutatni őket, és Hill House személyében meg is találta az ideális alanyt. Hill House nem éppen barátságos ház, a környéken mindenki rossz érzéssel beszél róla és gondol rá, és fennállásának 80 éve alatt jórészt lakatlan volt, mert mindenkiben, aki odaköltözött, olyan érzést keltett, hogy lehetetlen benne lakni. A háznak természetesen van némi sötét múltja is – de az már a regény első oldalától (bekezdésétől) kezdve nyilvánvaló, hogy Hill House nem azért gonosz és kísértetjárta – mint egy átlagos kísértetház –, mert emberek haltak meg ott, vagy sötét dolgok történtek. Nem – Hill House eleve gonosznak született, és maga a ház hozta a bajt az emberekre, akiknek közük volt hozzá.

Az írónő How the Light Gets In c. regényéért teljesen odavagyok, és már régóta terveztem, hogy elolvasom Hyland másik két regényét is. Eredetileg úgy képzeltem, hogy M. J. Hyland is biztos olyasmi író lehet, mint Jennifer Egan – hogy nem tud olyat írni, ami ne tetszene. De úgy tűnik, tévedtem: bár a This Is How is jó könyv (ha „objektíven” nézem), de tetszeni nem tetszik. Ez elszomorít, viszont nem tudok mit csinálni ezzel az érzéssel – valahogy sose sikerül bebeszélnem magamnak, hogy rajongok valamiért, ha egyszer nem rajongok érte. (Kicsit spoilerezni fogok, szokás szerint.)

Szóval, a This Is How főszereplője és elbeszélője a 23 éves, mérhetetlenül magányos, boldogtalan és az emberek között többnyire igen esetlenül viselkedő Patrick, akit pár hónap jegyesség után elhagy a menyasszonya. Patrick ekkor úgy határoz, hogy új életet kezd (főleg azért, mert nincs kedve és türelme ahhoz, hogy elviselje a családja szánakozó megjegyzéseit), és egy tengerparti városkába költözik, egy kis panzióba, mindössze egy táska ruhával és a szerszámosládájával felszerelkezve (Patrick autószerelő). Akár minden rendben is mehetne ezek után, hiszen a fiú jó fizetést kap az új munkahelyén, a panzió tiszta és kényelmes, az étel finom, a tulajdonosnő kedves, és a másik két lakó is igyekszik barátságos lenni, úgyhogy igazán nincs miért aggódni.

Nem szeretem, amikor valaki, akinek az írásait figyelem, olvasom, követem a neten, mindenféle magyarázat nélkül eltűnik vagy beszünteti a tevékenységét (persze a valóságban se szeretem az ilyesmit, de ez most mindegy), úgyhogy én sem szeretnék mindenféle magyarázat nélkül eltűnni vagy beszüntetni a tevékenységemet – feltételezem (bízom benne), hogy vagytok néhányan, akiket érdekel, mi van velem és a blogommal, úgyhogy gondoltam, épp itt az ideje egy kis egó-posztnak arról, hogy mi várható a közeljövőben.

A blog három és fél éves fennállása alatt történt már pár változás a nem-netes életemben, de úgy gondolom, ezek egyike sem éreztette komolyan a hatását a blogon. Ez valószínűleg azért lehetett, mert ezek a változások mindig egyesével történtek, és soha nem voltak annyira nagyszabásúak, úgyhogy bármi történt is, attól még mindig ugyanannyit olvastam és írtam.

Na, ez most – egy időre – biztosan meg fog szűnni. Mert most egyszerre van minden – új munkahelyem lesz, meg elköltözöm (és az elmúlt 11 év hagyományaival ellentétben most nem a városon belül), meg még valószínűleg nyelvet is fogok tanulni, és ez így együtt szerintem eléggé leköti majd a figyelmemet. Eltűnni nem fogok, viszont valószínűleg kevesebbet fogok olvasni, tehát kevesebbet fogok blogolni is, és rendszertelenebbül. Nem tudom, mennyivel kevesebbet, nem tudom, mennyire rendszertelenül, és nem tudom, mennyire lesz átmeneti ez az állapot. Meg azt sem tudom, mikor fog itt először meglátszani, hogy nincs (épp) annyi időm a blogra – most még van pár kész poszt az adminban, úgyhogy amíg azok kitartanak, addig marad a heti két poszt, utána meg majd meglátjuk.

Még az is lehet, hogy most is minden lezajlik úgy, hogy abból itt semmi nem fog látszani, de ezt azért kétlem. Mindenesetre örülnék, ha ezután is olvasnátok, amit/amikor írok – ez a blog továbbra sem csak nekem szól.

Ha az Observer, az Independent, a Guardian, meg az összes többi lap kritikusai – akiktől az angol nyelvű regények hátsó borítóját és első pár oldalát betöltő recenzióidézeteket veszik – nem éreznék szükségét annak, hogy a világ összes kamaszregényét a Zabhegyezőhöz hasonlítsák, akkor én sem érezném szükségét annak, hogy nagyjából minden egyes posztomat, ami egy kamaszregényről szól, azzal kezdjem, hogy leírom: ez a könyv nem (sem) az új Zabhegyező.

Szóval: a Submarine nem az új Zabhegyező. Teljesen más hangulat, teljesen más kamasz(élet)érzés, teljesen más humor jellemzi ezt a regényt; nincs meg benne az a teenage angst (a „kamaszdüh” kifejezést inkább mellőzöm), ami a Zabhegyezőben igen; és ez a könyv valószínűleg soha nem lesz olyasféle viszonyítási alap, mint a Zabhegyező. (Ha már a 90-es években játszódó kamaszregényekről van szó, akkor az Egy különc srác feljegyzéseinek nagyobb esélye van arra, hogy klasszikussá váljon egyszer, bár szerintem nem fog klasszikussá válni az a könyv sem – ahhoz nem elég időtlen.)