Ha az Observer, az Independent, a Guardian, meg az összes többi lap kritikusai – akiktől az angol nyelvű regények hátsó borítóját és első pár oldalát betöltő recenzióidézeteket veszik – nem éreznék szükségét annak, hogy a világ összes kamaszregényét a Zabhegyezőhöz hasonlítsák, akkor én sem érezném szükségét annak, hogy nagyjából minden egyes posztomat, ami egy kamaszregényről szól, azzal kezdjem, hogy leírom: ez a könyv nem (sem) az új Zabhegyező.

Szóval: a Submarine nem az új Zabhegyező. Teljesen más hangulat, teljesen más kamasz(élet)érzés, teljesen más humor jellemzi ezt a regényt; nincs meg benne az a teenage angst (a „kamaszdüh” kifejezést inkább mellőzöm), ami a Zabhegyezőben igen; és ez a könyv valószínűleg soha nem lesz olyasféle viszonyítási alap, mint a Zabhegyező. (Ha már a 90-es években játszódó kamaszregényekről van szó, akkor az Egy különc srác feljegyzéseinek nagyobb esélye van arra, hogy klasszikussá váljon egyszer, bár szerintem nem fog klasszikussá válni az a könyv sem – ahhoz nem elég időtlen.)

Most pedig, hogy túl vagyunk a kötelező Zabhegyező-hasonlítgatáson, végre elmondhatom azt is, hogy amúgy a Submarine igen jó kamaszregény. (Rendes kamaszregény, és nem valami young adult-rémség, szerencsére.) A történet főszereplője a 15 éves, igen fejlett összeesküvéselmélet-gyártó képességgel és rendkívül gazdag szókinccsel rendelkező, nem teljesen lúzer, de nem is nagymenő Oliver, akinek a „szokásos” kamasz-nehézségekkel kell szembenéznie: az első „komoly” kapcsolat; a szüzesség elvesztése; iskolai problémák; családi válság; meg a többi.

Ilyesmikről lehet jól írni komolyan és hülyéskedve is, és mivel a szerző főleg a komédia műfajában erős, nem pedig a drámai-traumás-szenvedős műfajban, ezért a Submarine nem éppen az a gyomronvágós fajta kamaszregény (kortárs kamaszregények közül gyomronvágós pl. M. J. Hyland How the Light Gets In c. regénye, ami egy kiváló könyv, és direkt azért említem meg most is, mert titokban azt szeretném, ha mindenki elolvasná). Szóval, nem, a Submarine nem ilyen – a filmváltozatot nem ismerem, de ha én csinálnék belőle filmet, akkor az valami (ön)ironikus fajta vígjáték lenne, mert ez a könyv eszméletlenül vicces.

Oliver folyton börleszkbe illő helyzetekbe keveredik (vagy ilyen helyzeteket teremt magának), és a konfliktusok sosem vehetők teljesen komolyan (legalábbis nekem nem sikerült őket komolyan vennem). Ennek ellenére nem érzem úgy, hogy a szerző leegyszerűsítené a kamasz-nyavalyákat (ahogy már mondtam, ez nem YA-könyv, azokban szokták ezt csinálni) – inkább arról van szó, hogy roppant humorosan ír róluk, és a humora eléggé bejön nekem.

A főszereplőt pedig különösen kedvelem. De nemcsak arról van szó, hogy kedvelem – hitelesnek is tartom a viselkedését, elhiszem, hogy 15 évesen lehet úgy gondolkodni, ahogy ő teszi, és azt is simán elhiszem ennek a regénynek, hogy ilyen (is) lehet tizenévesnek lenni, mint ahogyan Oliver tizenéveskedik. Ennyi pedig bőven elég ahhoz, hogy egy kamaszregényt jónak tartsak.