James Scudamore: Heliopolis
A legegyszerűbben úgy tudom leírni, hogy milyen ez a regény, ha elmondom, mikre emlékeztet és mikre hasonlít. Először is hasonlít Aravind Adiga A fehér tigris c. regényére, amelynek főszereplője egy borzasztóan szerencsés fiú, aki sikeresen elkerüli több százmillió más indiai sorsát, és a legszörnyűbb nyomorból igen magas pozícióba jut, s miközben a főszereplő sorsát követjük, kiderül valami arról is, hogy milyen élete van annak a több százmillió embernek, akinek ez nem sikerül. (Én nem annyira voltam oda ezért a regényért, ahogy azt a linkelt posztban leírtam, és csöppet sem bánom, hogy a Heliopolisban csak a téma hasonló, az Adigára jellemző düh és „mondanivaló” viszont hiányzik.)
Aztán mindenféle (dél-)amerikai mágikus realista regények is eszembe jutnak a Heliopolisról, elsősorban Laura Esquivel Like Water for Chocolate c. regénye (aminek olyan idétlen magyar címe van, hogy nem írom le), amelyben nagyon nagy szerepe van az ételeknek és az ételekbe főzött „mágiának” (érzelmeknek).
És még Jay McInerney Fények, nagyváros c. szuperjó, szomorkás-felemelő fiatal-felnőttség-regénye is eszembe jut erről a könyvről. Ahogy azt már szintén leírtam máshol, a Fények, nagyváros egy közepesen szétcsúszott, kallódó huszonéves férfiről szól, akinek egyébként igen jó élete van (lehetne), de hát mindig vannak be nem teljesült vágyak és mindig történnek szomorú-tragikus dolgok, amik miatt lehet magunkat elveszettnek, az életet pedig értelmetlennek érezni.
Ha ezt a három könyvet összerakjuk, akkor a végeredmény olyasmi lesz, mint a Heliopolis: egy nem túl mélyre ásó, nem világmegváltásra és nagy igazságok feltárására törekvő regény (jelen esetben ez nekem pont jó volt így), ami egy felfoghatatlanul hatalmas, veszélyes, mocskos, lenyűgöző városban játszódik, van benne egy kis mese/mágia, van benne egy kis „nyers-valóság”, és teli van laza, cinikus-okoskodó szövegekkel. És a végére mindez így együtt teljesen lenyűgöz – nem is tudom, mivel. Talán azzal, hogy a regény olyan érzést kelt, hogy minden teli van élettel. (A hatását tekintve a Heliopolis emlékeztet az Amerikai szépségre – tulajdonképpen semmi sincs benne, aminek fel kellene dobnia, és mégis feldob.)
S hogy mondjak némi konkrétumot is: a főszereplő, Ludo egy São Pauló-i slumban született, ám elképzelhetetlen szerencséje volt, és úgy egy éves korában kimenekítették onnan az anyjával együtt. A fiú egy gazdag üzletember hétvégi házában (vagyis hétvégi farmján) nő fel, ahol az anyja szakácsként dolgozik, ő pedig jókat eszik, jól tanul, és kiváló viszonyba kerül a jótevő családdal. A család később örökbe is fogadja és taníttatja őt, s így Ludónak felnőttként már olyan élete van, amilyen sosem lehetett volna, ha a nyomornegyedben nő fel.
A felnőtt Ludo egy reklámügynökségnél dolgozik, sokat piál, sokat gondolkodik azon, hogy milyen élete lett volna, ha mégis a slumban nő fel, illetve azon is gyakran töpreng, hogy vajon ki volt az apja, akinek a kilétét az anyja sosem fedte fel előtte. A regény jelen idejű cselekményszála az önmagát kereső Ludóról szól, a múlt idejű cselekményszál pedig arról, hogy hogyan jutottunk el a jelenkori Ludóhoz. Mindkét szál érdekes önmagában is, de persze a végén összeér a kettő, és fény derül néhány titokra. Igaz, nem éppen húdenagy titkok ezek, és elég hamar meg lehet sejteni, hogy pontosan mi fog kiderülni, de ez semmit nem von le a könyv élvezeti értékéből, mert valahogy „működik” az egész, és jó olvasni.
Aztán mindenféle (dél-)amerikai mágikus realista regények is eszembe jutnak a Heliopolisról, elsősorban Laura Esquivel Like Water for Chocolate c. regénye (aminek olyan idétlen magyar címe van, hogy nem írom le), amelyben nagyon nagy szerepe van az ételeknek és az ételekbe főzött „mágiának” (érzelmeknek).
És még Jay McInerney Fények, nagyváros c. szuperjó, szomorkás-felemelő fiatal-felnőttség-regénye is eszembe jut erről a könyvről. Ahogy azt már szintén leírtam máshol, a Fények, nagyváros egy közepesen szétcsúszott, kallódó huszonéves férfiről szól, akinek egyébként igen jó élete van (lehetne), de hát mindig vannak be nem teljesült vágyak és mindig történnek szomorú-tragikus dolgok, amik miatt lehet magunkat elveszettnek, az életet pedig értelmetlennek érezni.
Ha ezt a három könyvet összerakjuk, akkor a végeredmény olyasmi lesz, mint a Heliopolis: egy nem túl mélyre ásó, nem világmegváltásra és nagy igazságok feltárására törekvő regény (jelen esetben ez nekem pont jó volt így), ami egy felfoghatatlanul hatalmas, veszélyes, mocskos, lenyűgöző városban játszódik, van benne egy kis mese/mágia, van benne egy kis „nyers-valóság”, és teli van laza, cinikus-okoskodó szövegekkel. És a végére mindez így együtt teljesen lenyűgöz – nem is tudom, mivel. Talán azzal, hogy a regény olyan érzést kelt, hogy minden teli van élettel. (A hatását tekintve a Heliopolis emlékeztet az Amerikai szépségre – tulajdonképpen semmi sincs benne, aminek fel kellene dobnia, és mégis feldob.)
S hogy mondjak némi konkrétumot is: a főszereplő, Ludo egy São Pauló-i slumban született, ám elképzelhetetlen szerencséje volt, és úgy egy éves korában kimenekítették onnan az anyjával együtt. A fiú egy gazdag üzletember hétvégi házában (vagyis hétvégi farmján) nő fel, ahol az anyja szakácsként dolgozik, ő pedig jókat eszik, jól tanul, és kiváló viszonyba kerül a jótevő családdal. A család később örökbe is fogadja és taníttatja őt, s így Ludónak felnőttként már olyan élete van, amilyen sosem lehetett volna, ha a nyomornegyedben nő fel.
A felnőtt Ludo egy reklámügynökségnél dolgozik, sokat piál, sokat gondolkodik azon, hogy milyen élete lett volna, ha mégis a slumban nő fel, illetve azon is gyakran töpreng, hogy vajon ki volt az apja, akinek a kilétét az anyja sosem fedte fel előtte. A regény jelen idejű cselekményszála az önmagát kereső Ludóról szól, a múlt idejű cselekményszál pedig arról, hogy hogyan jutottunk el a jelenkori Ludóhoz. Mindkét szál érdekes önmagában is, de persze a végén összeér a kettő, és fény derül néhány titokra. Igaz, nem éppen húdenagy titkok ezek, és elég hamar meg lehet sejteni, hogy pontosan mi fog kiderülni, de ez semmit nem von le a könyv élvezeti értékéből, mert valahogy „működik” az egész, és jó olvasni.
