Laura Esquivel: Szeress Mexikóban! - Like Water for Chocolate
Ha vannak egyáltalán külön női és férfikönyvek, akkor az biztos, hogy a Like Water for Chocolate (amelyet nem akarok a rémséges magyar címén emlegetni) női könyv. A főszereplők mind nők, a szemszög női, a regényben ábrázolt érzelmek és szenvedélyek is valahogy mind nőiek és nőiesek, és a történet kerete (nők főznek a konyhában mindenféle alkalmakra) is meglehetősen „női”. (Amúgy szerintem ez egy szuper könyv, akár női, akár nem, de kíváncsi volnék, mit gondolna róla egy férfi.)
A mexikói forradalom idején játszódó történet főszereplője Tita, a kizárólag nőkből álló de la Garza család legfiatalabb lánygyermeke, akire a családi hagyomány szerint az a sors vár, hogy soha nem mehet férjhez, hanem élete végéig gondot kell viselnie édesanyjára. Tita tizenöt éves korában életre szóló szerelemre lobban a környéken lakó Pedro iránt, s mivel az érzés kölcsönös, Pedro nem is habozik a családi tilalom ellenére megkérni Tita kezét. A lány anyja, a zsarnok Elena mama – aki amúgy a konyhában és az életben is leginkább a dolgok és érzelmek elpusztításában, széttörésében, megnyúzásában és feldarabolásában leli örömét – természetesen nem adja a lányát Pedróhoz, viszont felajánlja neki középső lánya, Rosaura kezét, s Pedro el is veszi őt, kizárólag azért, hogy Tita közelében lehessen – aztán majd hátha lesz valami.
A regényben ez persze nem éppen beletörődő vagy búvalbélelt „majd hátha lesz valami”, mint ahogy én ezt most leírtam, sőt. A történet bővelkedik a többnyire elfojtott, de valami módon előbb-utóbb úgyis a felszínre kerülő, egészen viharos erejű érzelmekben, fájdalmakban és szenvedélyekben. A válogatott feszültségeket a szereplők hol erőszakosan vezetik le (ez természetesen Elena mama kedvenc módszere), hol heves viták során, hol pedig úgy, hogy az érzelmeiket belefőzik az ételeikbe (ebben meg Tita jeleskedik leginkább).
Nem írtam még, úgyhogy most leírom: ez egy mágikus realista regény (két könyv, amire különösen emlékeztet: a Száz év magány és az Éjfél gyermekei), tehát az érzelmek ételekbe főzését szó szerint kell érteni. Csak egy példa: amikor Tita az anyja parancsának engedelmeskedve kénytelen elkészíteni Pedro és Rosaura esküvői tortáját, a torta készítése közben a tésztába és a mázba hullatott könnyei miatt a sütemény kicsit más ízű lesz, ami talán még hagyján, viszont olyan intenzív boldogtalanság, és az elmúlt és elrontott dolgok iránti keserű nosztalgia lesz úrrá mindenkin, aki eszik belőle, hogy a fényes esküvő egészen csúfos véget ér.
Amúgy igen érdekesen mágikus realista ez a regény, mert a sok csodálatos, lehetetlen vagy végtelenül eltúlzott esemény vagy részlet mellett (ételeken keresztüli érzelemátvitel; olyan intenzív nemi vágy, amit egy regimentnyi férfi sem tud csillapítani; vagy épp a Tita által készített ágytakaró, amely a regény végére már akkora, hogy az egész birtokot be lehet takarni vele) ebben a könyvben a realista rész is igen hangsúlyos (az előbb említett Száz év magány és az Éjfél gyermekei ennél szerintem sokkal mágikusabbak, és sokkal kevésbé realisták). Például megtudható ebből a könyvből, hogy hogyan kell gyufát készíteni, és valahogy úgy érzem, hogy a történet egyes fejezeteinek alapjául szolgáló receptek is „valóságosak” és nyugodtan meg lehetne főzni őket (nem úgy, mint mondjuk a Mesterlövész c. regény receptjeit, ahol Vonnegut persze figyelmeztet is, hogy a könyvét nem érdemes szakácskönyvként használni).
És a végén még megemlítem, amit igazából talán az elején kellett volna, mert ez az első, az utolsó és a legerősebb benyomásom a könyvről: a Like Water for Chocolate – az összes benne elkészített étellel, a meleg konyhaszaggal, a sok női fúriasággal és csillapíthatatlan testi vággyal – valami hihetetlenül érzéki regény, szexuális és nem-szexuális értelemben egyaránt.
A mexikói forradalom idején játszódó történet főszereplője Tita, a kizárólag nőkből álló de la Garza család legfiatalabb lánygyermeke, akire a családi hagyomány szerint az a sors vár, hogy soha nem mehet férjhez, hanem élete végéig gondot kell viselnie édesanyjára. Tita tizenöt éves korában életre szóló szerelemre lobban a környéken lakó Pedro iránt, s mivel az érzés kölcsönös, Pedro nem is habozik a családi tilalom ellenére megkérni Tita kezét. A lány anyja, a zsarnok Elena mama – aki amúgy a konyhában és az életben is leginkább a dolgok és érzelmek elpusztításában, széttörésében, megnyúzásában és feldarabolásában leli örömét – természetesen nem adja a lányát Pedróhoz, viszont felajánlja neki középső lánya, Rosaura kezét, s Pedro el is veszi őt, kizárólag azért, hogy Tita közelében lehessen – aztán majd hátha lesz valami.
A regényben ez persze nem éppen beletörődő vagy búvalbélelt „majd hátha lesz valami”, mint ahogy én ezt most leírtam, sőt. A történet bővelkedik a többnyire elfojtott, de valami módon előbb-utóbb úgyis a felszínre kerülő, egészen viharos erejű érzelmekben, fájdalmakban és szenvedélyekben. A válogatott feszültségeket a szereplők hol erőszakosan vezetik le (ez természetesen Elena mama kedvenc módszere), hol heves viták során, hol pedig úgy, hogy az érzelmeiket belefőzik az ételeikbe (ebben meg Tita jeleskedik leginkább).
Nem írtam még, úgyhogy most leírom: ez egy mágikus realista regény (két könyv, amire különösen emlékeztet: a Száz év magány és az Éjfél gyermekei), tehát az érzelmek ételekbe főzését szó szerint kell érteni. Csak egy példa: amikor Tita az anyja parancsának engedelmeskedve kénytelen elkészíteni Pedro és Rosaura esküvői tortáját, a torta készítése közben a tésztába és a mázba hullatott könnyei miatt a sütemény kicsit más ízű lesz, ami talán még hagyján, viszont olyan intenzív boldogtalanság, és az elmúlt és elrontott dolgok iránti keserű nosztalgia lesz úrrá mindenkin, aki eszik belőle, hogy a fényes esküvő egészen csúfos véget ér.
Amúgy igen érdekesen mágikus realista ez a regény, mert a sok csodálatos, lehetetlen vagy végtelenül eltúlzott esemény vagy részlet mellett (ételeken keresztüli érzelemátvitel; olyan intenzív nemi vágy, amit egy regimentnyi férfi sem tud csillapítani; vagy épp a Tita által készített ágytakaró, amely a regény végére már akkora, hogy az egész birtokot be lehet takarni vele) ebben a könyvben a realista rész is igen hangsúlyos (az előbb említett Száz év magány és az Éjfél gyermekei ennél szerintem sokkal mágikusabbak, és sokkal kevésbé realisták). Például megtudható ebből a könyvből, hogy hogyan kell gyufát készíteni, és valahogy úgy érzem, hogy a történet egyes fejezeteinek alapjául szolgáló receptek is „valóságosak” és nyugodtan meg lehetne főzni őket (nem úgy, mint mondjuk a Mesterlövész c. regény receptjeit, ahol Vonnegut persze figyelmeztet is, hogy a könyvét nem érdemes szakácskönyvként használni).
És a végén még megemlítem, amit igazából talán az elején kellett volna, mert ez az első, az utolsó és a legerősebb benyomásom a könyvről: a Like Water for Chocolate – az összes benne elkészített étellel, a meleg konyhaszaggal, a sok női fúriasággal és csillapíthatatlan testi vággyal – valami hihetetlenül érzéki regény, szexuális és nem-szexuális értelemben egyaránt.
