Lanford Wilson: Kéretik elégetni - Burn This
Lanford Wilson modern drámája a New York-i kreatív/művészvilágban játszódik. A szereplők: egy táncos, egy forgatókönyvíró, egy reklámszakember – meg egy agresszívnak tűnő, maffiózó-szerű étteremvezető, aki sehogy nem illik a képbe.
A dráma azzal indul, hogy Robbie, a meleg táncos meghal egy furcsa hajóbalesetben. A haláleset után Anna, aki Robbie lakó- és munkatársa, illetve jó barátja volt, igen nehezen tér magához – bár a másik lakótársa, Larry, és régi barátja, a forgatókönyvíró Burton megpróbálják tartani benne a lelket. Anna azonban nemigen tudja, mihez kezdjen, és teljesen elveszettnek érzi magát – nemcsak Robbie halála miatt, hanem azért is, mert az eddigi életét végig a karrierjének szentelte, de most már, harmincon túl szeretne végre egy kis magánéletet is élni.
S akkor váratlanul felbukkan Pale, Robbie bátyja, akivel Anna még Robbie temetésén találkozott. Pale egy rendkívül durván-férfias, jóképű, félelmetesen lehengerlő és nyomulós figura – nevezhetnénk éppen bunkó állatnak is, aki valamiért mégis ellenállhatatlan vonzerőt gyakorol a nőkre. S valóban: nagyjából fél órával azután, hogy Pale először ront be – részegen, az éjszaka közepén – Annáék lakásába, mondván, hogy el akarja vinni Robbie holmiját, Anna már le is fekszik vele – majd másnap kiteszi a lakásból, és siránkozik egy sort azon, hogy fogalma sincs, miért csinálta ezt, és mit akar csinálni ezután.
A darab főleg azon kérdés körül bonyolódik, hogy összejön-e végül a művészi-érzelmes, kifinomult lényű, viszont az érzelmek felvállalásától és kifejezésétől nagyon is tartózkodó Anna a durva, faragatlan Pale-lel, és hogy van-e annak értelme, ha ők ketten összejönnek egymással.
Ahogy az elején említettem, ez egy modern/mai dráma – és az érzelmek meg konfliktusok is maiak és mindennapiak. Ezen azt értem, hogy a darabban nincsenek „nagy” konfliktusok, inkább csak olyan hétköznapi-elcseszett bizonytalankodások és csatározások. És a szereplők sokszor igen ironikusan reflektálnak is arra a tényre, hogy az ő érzelmi/szerelmi életük korántsem olyan nagyszabású és látványos, mint mondjuk az Üvöltő szelek szereplőinek érzelmi élete – tudják ők, hogy nekik csak amolyan városi, mai, nem különösebben szenvedélyes élmények jutnak. Itt egy hosszabb idézet:
A dráma azzal indul, hogy Robbie, a meleg táncos meghal egy furcsa hajóbalesetben. A haláleset után Anna, aki Robbie lakó- és munkatársa, illetve jó barátja volt, igen nehezen tér magához – bár a másik lakótársa, Larry, és régi barátja, a forgatókönyvíró Burton megpróbálják tartani benne a lelket. Anna azonban nemigen tudja, mihez kezdjen, és teljesen elveszettnek érzi magát – nemcsak Robbie halála miatt, hanem azért is, mert az eddigi életét végig a karrierjének szentelte, de most már, harmincon túl szeretne végre egy kis magánéletet is élni.
S akkor váratlanul felbukkan Pale, Robbie bátyja, akivel Anna még Robbie temetésén találkozott. Pale egy rendkívül durván-férfias, jóképű, félelmetesen lehengerlő és nyomulós figura – nevezhetnénk éppen bunkó állatnak is, aki valamiért mégis ellenállhatatlan vonzerőt gyakorol a nőkre. S valóban: nagyjából fél órával azután, hogy Pale először ront be – részegen, az éjszaka közepén – Annáék lakásába, mondván, hogy el akarja vinni Robbie holmiját, Anna már le is fekszik vele – majd másnap kiteszi a lakásból, és siránkozik egy sort azon, hogy fogalma sincs, miért csinálta ezt, és mit akar csinálni ezután.
A darab főleg azon kérdés körül bonyolódik, hogy összejön-e végül a művészi-érzelmes, kifinomult lényű, viszont az érzelmek felvállalásától és kifejezésétől nagyon is tartózkodó Anna a durva, faragatlan Pale-lel, és hogy van-e annak értelme, ha ők ketten összejönnek egymással.
Ahogy az elején említettem, ez egy modern/mai dráma – és az érzelmek meg konfliktusok is maiak és mindennapiak. Ezen azt értem, hogy a darabban nincsenek „nagy” konfliktusok, inkább csak olyan hétköznapi-elcseszett bizonytalankodások és csatározások. És a szereplők sokszor igen ironikusan reflektálnak is arra a tényre, hogy az ő érzelmi/szerelmi életük korántsem olyan nagyszabású és látványos, mint mondjuk az Üvöltő szelek szereplőinek érzelmi élete – tudják ők, hogy nekik csak amolyan városi, mai, nem különösebben szenvedélyes élmények jutnak. Itt egy hosszabb idézet:
„BURTON Akarod, hogy elmeséljek valamit? Egyszer – erről tudnod kell – húszéves koromban… Nem, két évvel később… Már két és fél éve itt éltem. Fönt volt dolgom a Columbia Egyetem környékén, és úgy döntöttem, hogy gyalog megyek le a Village-be, bármilyen hosszú út is. Már nem bírtam visszatartani, ezért a Tizenötödik utca és a Nyolcadik vagy Kilencedik sugárút sarkán… Késő éjszaka volt… mondjuk, hajnali egy óra… és baromi hideg. Esett a hó, minden fehér volt. Odahugyoztam egy kapualjba. Nagyon fel voltam pörögve – nem volt bennem semmi, csak úgy az estétől –, és egyszer csak felbukkan mellettem egy srác a semmiből – egyetlen lélek sem volt az utcán –, és azt kérdezi tőlem: „errefele laksz?” Vagy más efféle baromságot.
LARRY „Van tüzed?” Na igen.
BURTON És akkor arra gondoltam, hogy ki kellene próbálnom, milyen ez. Író vagyok, ezt is meg kell tapasztalnom.
LARRY Ez veszélyes gondolat tud lenni.
BURTON Leráztam, megfordultam, és amíg ő előttem térdelt, a falnak támaszkodva bámultam a hóesést. Elélveztem, ő meg elrakta a farkam, és ha hiszitek, ha nem, megköszönte. Én további minden jót kívántam neki, és mentem tovább, le a Village fele. És eszembe sem jutott többé. Látod, nem vagyok teljesen járatlan a te világodban.
LARRY Ez csodálatos. A hóesésben? Istenkém. Jó, hát nem egy Üvöltő szelek, de azért… istenkém.”
A tartalomhoz tökéletesen passzoló módon a nyelvhasználat is „hétköznapi” – és nekem nagyon tetszik. Az eredeti mű ismerete nélkül is azt mondom, hogy a fordítás (Taschler Andrea munkája) kiváló – a szöveg hihetetlenül élő, igazi, dinamikus, színes, humoros-ironikus. Szerintem már csak a nyelvezet kedvéért is érdemes elolvasni ezt a drámát, mert ahogy Wilson ír, az eszméletlenül szórakoztató. A valóságban persze valószínűleg senkiből sem ömlik ennyire gyorsan, lendületesen és szellemesen a szarkasztikusan önelemző duma, mint ahogy itt némelyik szereplőből – de ez jó így. Kevésbé élveznék egy olyan drámát, ami annyira hétköznapi, hogy a szereplők a fele idejüket azzal töltik, hogy utólag próbálják meg kitalálni, mit kellett volna mondaniuk egy adott helyzetben – az ilyesmit ismerem az életből.
LARRY „Van tüzed?” Na igen.
BURTON És akkor arra gondoltam, hogy ki kellene próbálnom, milyen ez. Író vagyok, ezt is meg kell tapasztalnom.
LARRY Ez veszélyes gondolat tud lenni.
BURTON Leráztam, megfordultam, és amíg ő előttem térdelt, a falnak támaszkodva bámultam a hóesést. Elélveztem, ő meg elrakta a farkam, és ha hiszitek, ha nem, megköszönte. Én további minden jót kívántam neki, és mentem tovább, le a Village fele. És eszembe sem jutott többé. Látod, nem vagyok teljesen járatlan a te világodban.
LARRY Ez csodálatos. A hóesésben? Istenkém. Jó, hát nem egy Üvöltő szelek, de azért… istenkém.”
A tartalomhoz tökéletesen passzoló módon a nyelvhasználat is „hétköznapi” – és nekem nagyon tetszik. Az eredeti mű ismerete nélkül is azt mondom, hogy a fordítás (Taschler Andrea munkája) kiváló – a szöveg hihetetlenül élő, igazi, dinamikus, színes, humoros-ironikus. Szerintem már csak a nyelvezet kedvéért is érdemes elolvasni ezt a drámát, mert ahogy Wilson ír, az eszméletlenül szórakoztató. A valóságban persze valószínűleg senkiből sem ömlik ennyire gyorsan, lendületesen és szellemesen a szarkasztikusan önelemző duma, mint ahogy itt némelyik szereplőből – de ez jó így. Kevésbé élveznék egy olyan drámát, ami annyira hétköznapi, hogy a szereplők a fele idejüket azzal töltik, hogy utólag próbálják meg kitalálni, mit kellett volna mondaniuk egy adott helyzetben – az ilyesmit ismerem az életből.
A mű megtalálható a Titkosírás - Mai amerikai drámák c. kötetben.
