Edward Stachura: Előre, égiek
Az Előre, égiek egy novelláskötet, de az itt olvasható szövegek nem annyira hagyományos novellák, inkább lírai vagy épp nagyon szenvedélyes, túlfűtött, életvággyal és -szeretettel teli elmélkedések-leírások, amelyeket egy adott helyzet, nap, város, esemény, utazás inspirál. Sőt, úgy érzem, nem is csak a valódi események által inspirált, abból születő szövegek ezek – inkább olyan érzést keltenek, mintha a szöveg és a valóság, amiről a szöveg szól, tökéletesen egy lenne, s a dolgok átélésének pillanata maga lenne a szöveg is.
Az írások mind E/1-ben vannak (néhányban ugyan az elbeszélő E/3-ban vagy T/1-ben beszél magáról), és mindnek a „főszereplője” a magát különböző neveken nevező vagy néha magát meg sem nevező Edward Stachura. Azt írják Stachuráról, hogy úgy élt, ahogy írt, s úgy írt, ahogy élt – emiatt is nehéz írnom a könyvéről; általában próbálok tartózkodni attól, hogy egy író életét összemossam az írásaival, s az egyik alapján ítéljem meg a másikat (az ideális olvasást, mint már valószínűleg mondtam, úgy képzelem, hogy kapok egy köteg papírt, rajta szöveggel, de nem tudok semmit arról, aki írta), de mivel ezek a novellák annyira egynek tűnnek a szerzőjükkel, az ő életével, nem tudom, hogyan másképp tudnám megközelíteni őket.
Bár mint mondom, nem éppen hagyományos novellák ezek (általában nincsenek bennük például jól elkülöníthető drámai helyzetek, amelyek feloldásra várnak – néha egyébként úgy tűnik, az egész mindenség ilyen helyzet; néha meg úgy, mintha nem létezne dráma a világon), azért mesélek néhányról egy kicsit, hogy érzékeltessem, mégis milyenek. Van például olyan elbeszélés, amelyben a főszereplő vonaton utazik, s magában énekel-gitározik. Majd átmegy a fülkéjébe valaki, és megkéri őt, hogy szálljon le vele a vonatról, menjen vele és énekelje el néhány dalát búskomor feleségének, hátha a dalok hatására meggyógyul az asszony. Ő eleget tesz a kérésnek, megteszi, amit tud, majd távozik.
Az írások mind E/1-ben vannak (néhányban ugyan az elbeszélő E/3-ban vagy T/1-ben beszél magáról), és mindnek a „főszereplője” a magát különböző neveken nevező vagy néha magát meg sem nevező Edward Stachura. Azt írják Stachuráról, hogy úgy élt, ahogy írt, s úgy írt, ahogy élt – emiatt is nehéz írnom a könyvéről; általában próbálok tartózkodni attól, hogy egy író életét összemossam az írásaival, s az egyik alapján ítéljem meg a másikat (az ideális olvasást, mint már valószínűleg mondtam, úgy képzelem, hogy kapok egy köteg papírt, rajta szöveggel, de nem tudok semmit arról, aki írta), de mivel ezek a novellák annyira egynek tűnnek a szerzőjükkel, az ő életével, nem tudom, hogyan másképp tudnám megközelíteni őket.
Bár mint mondom, nem éppen hagyományos novellák ezek (általában nincsenek bennük például jól elkülöníthető drámai helyzetek, amelyek feloldásra várnak – néha egyébként úgy tűnik, az egész mindenség ilyen helyzet; néha meg úgy, mintha nem létezne dráma a világon), azért mesélek néhányról egy kicsit, hogy érzékeltessem, mégis milyenek. Van például olyan elbeszélés, amelyben a főszereplő vonaton utazik, s magában énekel-gitározik. Majd átmegy a fülkéjébe valaki, és megkéri őt, hogy szálljon le vele a vonatról, menjen vele és énekelje el néhány dalát búskomor feleségének, hátha a dalok hatására meggyógyul az asszony. Ő eleget tesz a kérésnek, megteszi, amit tud, majd távozik.
S ez még az eseménydúsabb történetek közül való, hiszen van például olyan is, amely egy késő éjszakát-hajnalt ír le, amelyet a főszereplő egy kocsmában, majd a hajnali városban tölt – azzal, hogy leírja az órákat, amelyeket éppen átél. Egyébként ez jelen esetben nem valami agyalós-posztmodernkedős dolgot jelent – hanem tényleg azt, hogy az író számára az élet és az írás ugyanaz (vagy mondjuk úgy: az élet és az életről való gondolkodás ugyanaz, hiszen nem feltétlenül az a lényeg, hogy mindezt le is írjuk), egyszerre történik a kettő, s mindkettő folyamatosan zajlik.
És tényleg furcsán bizalmaskodó (s ezért számomra igen kényelmetlen) dolog ilyesmit mondani, de a könyvet elolvasva úgy érzem, hogy végül nem is (annyira) a könyvről, hanem inkább a szerzőjéről alakult ki bennem valami kép. S azt gondolom, hogy az ember, aki ezt a könyvet írta, egy nyughatatlan, folyton gondolkodó, örökké és mindenhol a gyengédséget kereső, magát és az életet mérhetetlenül szerető, a saját életét folyamatos csodálattal átélő, ártatlan, nem e világra való bolond lehetett.
És tényleg furcsán bizalmaskodó (s ezért számomra igen kényelmetlen) dolog ilyesmit mondani, de a könyvet elolvasva úgy érzem, hogy végül nem is (annyira) a könyvről, hanem inkább a szerzőjéről alakult ki bennem valami kép. S azt gondolom, hogy az ember, aki ezt a könyvet írta, egy nyughatatlan, folyton gondolkodó, örökké és mindenhol a gyengédséget kereső, magát és az életet mérhetetlenül szerető, a saját életét folyamatos csodálattal átélő, ártatlan, nem e világra való bolond lehetett.
