Az írónő How the Light Gets In c. regényéért teljesen odavagyok, és már régóta terveztem, hogy elolvasom Hyland másik két regényét is. Eredetileg úgy képzeltem, hogy M. J. Hyland is biztos olyasmi író lehet, mint Jennifer Egan – hogy nem tud olyat írni, ami ne tetszene. De úgy tűnik, tévedtem: bár a This Is How is jó könyv (ha „objektíven” nézem), de tetszeni nem tetszik. Ez elszomorít, viszont nem tudok mit csinálni ezzel az érzéssel – valahogy sose sikerül bebeszélnem magamnak, hogy rajongok valamiért, ha egyszer nem rajongok érte. (Kicsit spoilerezni fogok, szokás szerint.)

Szóval, a This Is How főszereplője és elbeszélője a 23 éves, mérhetetlenül magányos, boldogtalan és az emberek között többnyire igen esetlenül viselkedő Patrick, akit pár hónap jegyesség után elhagy a menyasszonya. Patrick ekkor úgy határoz, hogy új életet kezd (főleg azért, mert nincs kedve és türelme ahhoz, hogy elviselje a családja szánakozó megjegyzéseit), és egy tengerparti városkába költözik, egy kis panzióba, mindössze egy táska ruhával és a szerszámosládájával felszerelkezve (Patrick autószerelő). Akár minden rendben is mehetne ezek után, hiszen a fiú jó fizetést kap az új munkahelyén, a panzió tiszta és kényelmes, az étel finom, a tulajdonosnő kedves, és a másik két lakó is igyekszik barátságos lenni, úgyhogy igazán nincs miért aggódni.

De alig egy hét telik el békésen, majd egy éjszaka Patrick – félig-meddig önkívületi állapotban – átmegy a szomszéd szobába, ahol az egyik lakótársa alussza részeg álmát, és egy (két) jól irányzott ütést mér a férfi fejére egy villáskulccsal. Hogy tényleg meg akarja-e ölni, illetve hogy mi a motivációja, arról lehetne vitatkozni éppen, de ez nem változtat azon, hogy a lakótárs meghal, Patrick pedig börtönbe kerül. A regény második felében a börtönbeli életét követhetjük nyomon, de ebbe már nem megyek bele, már csak azért sem, mert ebben a könyvben fontosabbak a belső („lelki”) történések, mint maguk az események.

Ahogy az elején említettem, ez egy jó regény. Legfőképpen azért, mert M. J. Hyland kiváló jellemábrázoló képességgel rendelkezik, és mindenféle erőlködés nélkül teremt igen emlékezetes szereplőket. Így volt ez a How the Light Gets In esetében is, és ebben a könyvben is így van. Patrick félelmetesen élő alak – teljesen az agyamba mászik, izgulok és aggódom érte, és – annak ellenére, hogy nem egy könnyen szerethető/érthető figura – túlságosan is kedvelem őt. Hyland nem szájbarágós-túlelemzős író, úgyhogy nem derül ki pontosan, hogy Patrick miért olyan, amilyen, és mit miért csinál – elég kevés háttér-információt kapunk a főszereplőről, de abból, amit megtudunk, úgy tűnik, nem érte őt olyan trauma, amivel egyszerűen, kényelmesen meg lehetne magyarázni azt, hogy miért lett belőle neurotikus, kényszeres, paranoid hajlamú felnőtt. (És örülök, hogy Patrick jelleméhez nincs kulcs – kissé unom azokat a regényeket, amelyek olyasféle képletekre épülnek, hogy mondjuk: „rossz gyerekkor + szerelmi csalódás = beszámíthatatlan, kegyetlen, hideg személyiség”.)

Leginkább úgy tűnik, hogy Patrick apjának van igaza, aki azzal vádolja a fiát, hogy hiányzik belőle az a képesség, hogy boldog legyen – hogy miért hiányzik, az rejtély, de valószínűleg vannak emberek, akik eleve képtelenek „hagyományos” módon boldogulni/boldogok lenni, és Patrick is ilyen – a regény első lapjától kezdve úgy érzem, mintha túl sokat gondolkodna, túl intelligens lenne, és túl nagynak és fenyegetőnek találná a világot ahhoz, hogy (könnyen) boldog lehessen benne. És valóban – amikor már jó ideje börtönben van, Patrick egyszer arra gondol, hogy már nem vágyik arra mindennap, hogy szabad legyen, mert a börtönbeli élet szűk keretei között kényelmesebben, otthonosabban érzi magát, mint a külvilágban, az emberek között valaha is.

Pedig amúgy nem nevezném a főszereplőt mizantrópnak – sőt, a regény első felében leginkább arról olvashatunk, hogy miként próbál Patrick beilleszkedni az új környezetébe, miután elhagyja az otthonát. A fiú nagyjából folyamatosan arról ábrándozik, hogy milyen jó volna, ha igazán össze tudna barátkozni a panzió másik két lakójával (akik finoman lenézik őt, és ezt persze ő is érzi); hogy jó lenne jó (akár testi) viszonyt kialakítani a panzió tulajdonosnőjével; és hogy jó lenne közelebbről is megismerkedni a helyi kávézó kedves és csinos pincérnőjével. És borzasztó szívszorító látni azt is, hogy Patrick mennyire kétségbeesetten vágyik mások társaságára és barátságára, és azt is, hogy mennyire híján van azoknak a képességeknek, amelyek lehetővé tennék, hogy könnyen szerezzen barátokat. Nem „nagy” képességekről van szó – hanem olyasmikről, hogy pl. Patrick igen kevéssé jártas a könnyed, kötetlen társalgás művészetében; emberek között feszélyezett és ideges; és – ami a legfontosabb – általában képtelen kifejezni az érzelmeit. (Máskor pedig túl őszintén fejezi ki őket, amivel inkább csak nevetségessé teszi magát, de nem szerez barátokat.)

Az érzelmek kifejezésével kapcsolatban idézek is egy részletet, s utána lassan rátérek arra, hogy mégis miért nem tetszik nekem ez a könyv, annak ellenére, hogy jó és érzelmileg teljesen hiteles. Szóval, Patrick ezt mondja azzal kapcsolatban, hogy miért bontotta fel a menyasszonya az eljegyzést:

„Azt mondta, azért szakít velem, mert nem tudom kifejezni az érzelmeimet. De ami azt illeti, nekem nem is volt túl sok érzelmem. Számomra nagyon egyszerű volt az egész. Szerelmes voltam belé, szerettem a közös életünket, sokat nevettünk, és olyan jó volt vele lenni az ágyban és érezni, ahogy megérint. Szerettem mindazt, amink volt.”

Ez a részlet elég sokat elmond a főszereplő személyiségéről, és azt is megmagyarázza, hogy miért olyan távolságtartó, hűvös a stílusa. Bár azt mondtam, a regényben inkább az az érdekes, hogy mi történik belül, Patrick agyában, ez nem azt jelenti, hogy Patrick folyamatosan az érzelmeit, motivációit, hangulatait elemezgetné. Leírja persze, hogy szörnyen érzi magát; hogy szégyelli, amit tett; hogy fél. De Patrick csak leír; mondjuk: tényeket közöl, nagyon szűkszavúan – elemezni, értelmezni az olvasónak kell.

Amivel persze nincs baj – nagyon szeretem, hogy ez a regény nem néz hülyének engem mint olvasót, és bízik annyira bennem, hogy feltételezi, menni fog nekem az értelmezés. És megy is; és az is világos, hogy egy Patrickhoz hasonló lelkivilágú ember miért ír ennyire csupasz, dísztelen mondatokat – nem is tartanám hitelesnek, ha „irodalmiabban” beszélne. És mégis – épp a borzasztóan irodalmiatlan, kopár stílus miatt nem szeretem ezt a regényt. Lehet, hogy (néha) szükségem van arra, hogy az író (néha) beburkolja a kellemetlen dolgokat szép kis metaforákkal; lehet, hogy önvédelemből nem szeretem ezt a stílust, ezt a könyvet. De egyébként kiváló könyv, és már hetek óta képtelen vagyok kiverni a fejemből.