A regény egyik szereplőjének filmjeire előszeretettel mondják azt a kritikusok, hogy „érdekesek”, s a könyvben az áll, hogy ennek a szónak a magyarban nincs meg az a lekicsinylő jelentése, ami az angolban igen. Hát, szerintem magyarul is van ennek a szónak ilyen jelentése, úgyhogy gyorsan leszögezem, hogy amikor azt mondom erre a regényre, hogy érdekes, a szót nem a lebecsülő értelmében használom.

Pedig a Majdnem Nirvána nem indul valami jól, legalábbis a fülszövege (lásd pl. itt) nem túl bizalomgerjesztő: kissé idétlen, jópofiskodó marketingszöveg; olyasmi, amit senki nem vesz be, s amivel inkább elijeszteni lehet, nem pedig vásárlásra/olvasásra/akármire buzdítani. Még jó, hogy van benne humor, úgyhogy nem rettentett el, inkább kíváncsivá tett. A könyv elolvasása után pedig biztosra veszem, hogy direkt ilyen, merthogy a regény egyik legfőbb témája épp a mindenkit-hülyének-nézős marketing meg a sikercsinálás – vagyis a fülszöveg (is) erősen ironikus.

Szóval, a Majdnem Nirvána egy film elkészítésének a története. A főszereplő, Tótavi, egy negyven körüli, régóta Londonban élő magyar bankár, akitől épp válik a felesége, s aki kezdi a kiégés tüneteit mutatni. Tótavi úgy próbálja felpezsdíteni sivár és végtelenül unalmas életét, hogy bankár-módra lázadni kezd (nem hord mandzsettagombot; a kilencven fontba kerülő selyemnyakkendőit lecseréli az ócskásnál vásárolt, egy fontba kerülő nyakkendőkre; stb.), ami persze a főnökségnek is feltűnik, úgyhogy afféle kényszerpihenőre küldik: be kell szállnia társproducernek/pénzügyi felügyelőnek egy készülő filmbe, amelyet a bank finanszíroz.

A film egy akciófilm-féleség, ami a honfoglalás idején játszódik, Magyarországon: a lényeg a sok ló, meg vér, meg harc; a tisztességes forgatókönyv, a hitelesség és a hasonló apróságok viszont egyáltalán nem számítanak. Tótavi mindenesetre sok év után először kénytelen hazatérni Magyarországra a forgatás kedvéért, és miközben készül az ál-honfoglalós film, Tótavi a filmkészítés és -forgalmazás trükkjei mellett a jelenkori Magyarország furcsaságait is megismeri.

Miközben olvastam, emlékeztetett ez az egész valamire, aztán nagy nehezen sikerült rájönnöm, hogy mire: kicsit olyan ez a regény, mint Robert Altman A játékos c. szuperjó filmje, ami nagyjából arról szól, hogy hogy mennek a dolgok a filmiparban, hogy hogyan lesz a valóságból film, meg hogy mi a különbség a valóság és a film között. Egyrészt persze itt is készül egy film, de közben olyan érzésem is van, mintha azt látnám, hogyan készül egy könyv (egész pontosan: ez a könyv): mintha egy csomó, egymáshoz sokszor csak lazán kapcsolódó jelenetet olvasnék, amelyekből majd a végén, a vágás, az effektek, meg a marketing után ott lesz az a késztermék, amit én elolvasok – de itt már akkor elolvasom az egészet, amikor még nincs „kész”.

Konkrétabban fogalmazva: eszméletlen jó jelenetek vannak ebben a könyvben, és érdekes (mellék)szereplők, akik maximum kétszer bukkannak fel, meg igen vicces párbeszédek, de a könyv egésze olyan, mint az a film, amiről szól: minden és mindenki csak elnagyolt karikatúra, a szereplők és a konfliktusok pedig nem komolyan vehetők. Emellett ötletbörze-jellege is van a regénynek – mintha a szerző mindenfélét (multikulti; modern művészet; a napi munkahelyi agymosások; marketing és reklám; stb.) idezsúfolt volna (válogatás és „koncepció” és különösebb összefüggések nélkül, úgy tűnik), amiről úgy gondolta, hogy tud róla valami humorosat, csípőset vagy ironikusat írni. (Tud is amúgy sok mindenről, nagyon tetszik a regény humora.) Nem tudom, ez a koncepciótlanság mennyire „baj” (engem kicsit zavar) – de talán direkt ilyen, és ez is ironikusan értendő, mint (sok) minden ebben a regényben. Mindenesetre igen szórakoztató ez a könyv. (S jelen esetben a „szórakoztató” szónak sincs negatív felhangja.)