James Frey: Millió apró darabban - A Million Little Pieces
Olvastam valahol valami nagyon jót erről a könyvről, amitől rettentően kíváncsi lettem rá, úgyhogy gyorsan megkértem a húgomat, hogy hozza ki nekem a könyvtárból. Tiszta szerencse, hogy megelégedtem a könyvtári példány olvasásával, mert a regény (vagy memoár? ki tudja) nem volt olyan jó, mint vártam. Spoileres bejegyzés következik – már ha lehet spoilerről beszélni egy önéletrajzi ihletésű történet esetében.
A regény James Frey alkohol- és drogfüggőségének, majd leszokásának a történetét meséli el. James huszonhárom évesen, kb. egy évtizednyi piálás és drogozás után, vészesen leromlott testi és szellemi állapotban kerül be egy híres rehabilitációs központba. Az intézmény az egyik legsikeresebb elvonóközpont a világon: az itt kezelt betegeknek nagyjából 15%-a marad józan egy évvel a kezelés vége után is, s ez világrekordnak számít. James tehát igazán jó kezekben van, és minden feltétel adott ahhoz, hogy legyőzze a függőségét, de ez persze nem olyan egyszerű, hiszen az évtizedes beidegződések, a düh és az öngyűlölet miatt egyszerűbbnek tűnik folytatni az ivást és belehalni, mint leszokni. Végül azonban Jamesnek természetesen sikerül leszoknia – máskülönben ez a regény aligha született volna meg.
A cselekmény azt az időszakot öleli fel, amelyet James az intézetben tölt, de a történet során fokozatosan kibontakozik a fiú múltja is: megismerjük a családi hátterét, deviáns viselkedésének gyökereit és a függőség évei alatt elkövetett legrosszabb cselekedeteit is. A sok háttér-információra azért van szükség, mert Jamesnek le kell számolnia a múltja minden egyes elemével és szembe kell néznie önmagával, ha tényleg szeretne leszokni és új életet kezdeni. Az önmagunkkal való szembenézés motívuma egyébként szerintem a regény legszebb és legköltőibb eleme, amely újra és újra felbukkan mind szó szerinti, mind metaforikus értelemben, s végül James gyógyulásának szimbólumává válik.
Ahogy az sejthető, a főhős élete és a leszokás története sem bővelkedik éppen a kellemes eseményekben, és a könyv tartalmaz néhány kellően borzasztó, brutális és drámai részletet arról, hogy pontosan miféle szenvedéseken ment keresztül a fiú, amíg végül eljutott a józanság állapotáig. Ám minden sokkoló és durva jelenet ellenére azt gondolom, hogy a könyv kissé meseszerű, és korántsem ez a leghitelesebb írás, amelyet a függőség témájában eddig olvastam.
Bár a regény valósághűségét megkérdőjelezték, és végül a szerző is bevallotta, hogy a drámai hatás kedvéért jó néhány részletet megváltoztatott és felnagyított, a könyv természetesen nem attól meseszerű, hogy sok kitalált elemet tartalmaz, hanem attól, hogy túlságosan rózsaszín képet fest James csodálatos gyógyulásáról.
Először is: James valamiféle magányos hősnek állítja be magát, aki párját ritkító makacsságával és a puszta akaraterejével képes a leszokás minden nehézségén túljutni, ráadásul úgy, hogy közben az összes létező szabályt felrúgja. Holott a fiú koránt sincs egyedül: roppant szerető és támogató családja van, s a lehető legjobb ellátásban részesül. Ezen előnyök nélkül elképzelhetetlen, hogy képes lett volna életben maradni.
Másodszor: ahhoz képest, hogy James állítólag majdnem teljesen szétrombolta a testét (van egy leírás a könyvben, amely részletezi, hogy a fiú belső szervei pontosan milyen súlyos károsodásokat szenvedtek a folyamatos alkoholizálás és drogozás következtében), szerintem elég könnyen felépül. A rehabilitáció kezdetén persze sokszor rosszul érzi magát, majd megőrül egy kis piáért, és gyakran kell hánynia, de aztán egyszer csak minden különösebb átmenet nélkül már normálisan tud étkezni és tökéletesen elég neki, hogy kávéval és cigivel mérgezheti magát. Lehet, hogy elbóbiskoltam olvasás közben és lemaradtam valamiről, de számomra valahogy nem tűnik hihetőnek James felépülése: túl gyorsan és túl könnyen megy neki. Számomra szinte elképzelhetetlen (persze ettől még biztos van ilyen), hogy valaki egy évtizednyi komoly függőség után egyszer csak előálljon azzal a filozófiával, hogy „ezentúl egyszerűen mindig nemet mondok” - és képes legyen tényleg eszerint élni.
Jamesnek, úgy tűnik, sikerült, s ez igazán szerencsés és dicséretes. De hogy nem ez a tipikus, s hogy ez a regény (memoár) nem az átlagdrogos szétcsúszott életét írja le, az biztos.
