Tavaly olvastam egy másik könyvet a szerzőtől, a Mészároslegényt, amit majdnem egy hónapig tartott végigolvasnom, mert teljesen kikészített. Azt a regényt nem is fogom/akarom egyhamar (vagy valaha) újraolvasni, de arra persze kíváncsi voltam, mit írt még McCabe.

Hát, például ezt a könyvet írta, amin – a Mészároslegénnyel ellentétben – két délután alatt végigrohantam, és nem készített ki annyira. Ez persze nem értékítélet, csak annyit jelent, hogy rám hogyan hatott a mű. Gondolom, eleve sejtettem, hogy milyen lesz, és így egy kicsit fel tudtam vértezni magam, mert egyébként ez sem valami könnyű-könnyed regény.

A főszereplő/elbeszélő Patrick, egy tizenéves transzvesztita kurva, egy ír kisváros papjának törvénytelen gyereke. Patrick egy mocskos, nemtörődöm, kicsit sem anyás nevelőanyánál nő fel, az igazi anyját nem ismeri (de nagyon vágyik rá, hogy ismerje, és sokat ábrándozik róla), az apját, a túl-kanos papot pedig veszettül gyűlöli, és folyton arról képzeleg, hogy egyszer megöli (sőt, ha már itt tartunk, akkor az egész ocsmány kisvárost elpusztítja). Patrick már egész kicsi korában érdeklődést mutat a női ruhák iránt, tizenéves korára pedig már gyakorlatilag nőként él, és egy erős férfiról ábrándozik, aki a férje lehetne. Patrick a történet során végig azt az embert keresi, aki megadhatná neki azt a szeretetet és biztonságot, amiben sose volt része; de sehol nem talál ilyet, vagy ha találni vél valakit, aki megfelelne az igényeinek, akkor azt hamar elveszíti.

Sok mindenben nagyon hasonlít ez a könyv a Mészároslegényre. Például a helyszínben/közegben (bigott-katolikus, elmaradott, kulturálatlan, koszos kisváros, ahol mindenféle atrocitásnak van kitéve mindenki, aki kicsit is más).

Aztán a két könyv főszereplője is sokban hasonlít egymásra – hasonló a helyzetük, a problémáik, és a mentális állapotuk. Patrick – mint Francie a Mészároslegényben – egy végletesen elhanyagolt, rendkívül nagy szeretetigényű srác/lány, aki senkitől nem kapja meg sokáig, amit szeretne, többnyire kihasználják vagy kinevetik (de közben azért ő is igyekszik kihasználni a kuncsaftjait vagy szerelmeit). Ami pedig a mentális állapotát illeti: Patrick (bár Francie-vel ellentétben ő talán nem pszichopata) néha teljesen beszámíthatatlan, és csinál néhány iszonyatos marhaságot – felgyújtja például egy lány haját, aki azzal a férfival beszélget-flörtöl a kocsmában, akibe ő beleszeretett, s aki csak röhög rajta; illetve utalgat arra is, hogy volt valami csúnya ügye egy lánnyal, akinek ő csak segíteni akart, de aztán rosszul sült el a dolog, és emiatt mindenki gyanakvással néz rá. De sok részlettel kapcsolatban képtelenség eldönteni, hogy Patrick hazudik-e, vagy hülyéskedik, vagy fikciót gyárt. (Mindegyikben igen tehetséges.)

Patrick teljesen megbízhatatlan (és következetlen) narrátor, még abban a tekintetben is, hogy néha E/1-ben beszél, néha E/2-ben, néha pedig van valamiféle külső (?) narrátor, aki E/3-ban beszél róla. Emellett vannak utalások arra, hogy Patrick drogokkal él (ami az ő helyzetében nem meglepő), máskor meg telenyomják gyógyszerekkel a pszichiátrián, és a drogos-begyógyszerezett állapotában írt (vagy az ezekről az állapotairól tudósító) szövegeiről szintén nem tudom mindig eldönteni, hogy azok fantáziálások-e, álmok, hallucinációk, vagy valós helyzetképek.

Szóval ez se épp egy „kényelmes” könyv, igen-igen rossz érzés Patrick zavart/zavaros agyában lenni. És Patrick vágyainak brutális egyszerűsége, és az a tény, hogy még ezeket az egyszerű vágyakat sem képes senki kielégíteni, nagyon szíven üt. (De a Mészároslegény szerintem valamivel erősebb regény ennél.)