Nem emlékszem, mikor volt olyan utoljára, hogy majdnem egy hónapig tartott, mire egy regényt végigolvastam. Non-fiction könyvek gyakran még tovább is tartanak, na de regények – még a Súlyszivárványt is végigolvastam nagyjából két és fél hét alatt, pedig az legalább ötször akkora, mint ez, és szintén igencsak megviselő olvasmány. Voltak persze a könyvön kívüli okai is a mostani lassúságomnak, de azt hiszem, még az olvasás szempontjából ideális körülmények között sem tudtam volna sokkal hamarabb befejezni ezt a regényt, mert szinte minden lapja, egyesével, kikészített. (Most a megszokottnál többet írok a történetről, és természetesen spoilerek is vannak a bejegyzésben.)

A történet a 60-as években játszódik, egy szürke, reménytelen ír kisvárosban. A főszereplő és elbeszélő Francie Brady, a kallódó, szeretethiányos, eleve eléggé kényes mentális egyensúlyú tizenéves fiú (pontosabban: a főszereplő a tizenéves Francie, az elbeszélő pedig a pár évtizeddel későbbi önmaga), aki a hajdan szépreményű zenészként indult, mostanra balhés alkoholistává züllött, erőszakos apjával, illetve mentálisan instabil anyjával él, iskolába jár, a legjobb barátjával, Joe-val bandázik és szívat másokat, és időnként belekeveredik egy-egy balhéba – igazából szörnyű élete van, végletesen elhanyagolják, pedig a fiú nyilvánvalóan majd’ megőrül egy kis figyelemért, de Francie nem panaszkodik, mert nem gondolja, hogy van másmilyen élet is.

De aztán a városba költözik a Nugent család Angliából, akik ugyan szintén nem tekinthetők valamiféle mintacsaládnak, de azért egészen máshogy élnek – a Brady család teljesen elcseszett életéhez képest mindenképpen „normálisan”. Az apa például dolgozik; az anya begyújt otthon (amit Francie anyja sosem tesz meg, mondván, jó nekik az is, ha a hideg hamut nézik); a család gyereke pedig (a megtestesült jófiú, Philip, aki Francie-ék iskolatársa lesz) olyan képregény-gyűjteménnyel rendelkezik, aminek minden darabja teljesen ép, és még zeneiskolába is jár. Nem valami mesebeli tán egy ilyen család (és Francie valószínűleg sosem vallaná be, hogy irigyli ezt a nyugodt, átlagos életet, sőt meg sem tudná fogalmazni, hogy a Nugenték iránt érzett dühe valójában – jól érthető – sóvárgásból fakad), de azért idill ez mégis, és mintha megmutatná Francie-nek, hogy az ő élete mennyire nem az.

Talán ezért lehet az, hogy Mrs Nugent egy kifakadása Francie családjával kapcsolatban olyan útra tereli a fiú elméjét, amelyen nem lehet visszafordulni. (Bár talán pontosabb lenne azt mondani, hogy Mrs Nugent gonosz, dühös, megalázó szavai „csak” felgyorsítják Francie mentális leépülését – de ezt képtelen vagyok eldönteni.) Egész pontosan arról van szó, hogy Mrs Nugent a regény elején tesz egy megjegyzést arra, hogy Francie és a családja úgy élnek, mint a disznók, sőt ők maguk is disznók. Francie ezt érthetően a szívére veszi, és az egyébként sem éppen kiegyensúlyozott lelkű és agyú fiú képtelen túllépni ezen a megjegyzésen. A könyv szimbolikus szála aztán végig arról szól, hogy a fiú mihez kezd a más által ráragasztott disznó-identitással: időnként tagadja; máskor elismeri, hogy illik rá, az övé, de lázad ellene; máskor kétségbe vonja; megint máskor magához öleli és vadul dagonyázik a disznó-létben; van, amikor ironikusan kezeli; és olyan is van, hogy egyszerűen elfogadja mint megmásíthatatlan sorsát, és se nem lázad ellene, se nem örvend neki.

Mindeközben persze konkrét események is történnek, amelyek mintegy elősegítik Francie disznóvá avanzsálását – vagy mondjuk úgy, semmi sem történik és senki sincs, ami és aki segíthetne abban, hogy ez ne történhessen meg. Francie addig sem túl vidám élete nemsokára még rosszabbá válik. Egy durva, mindenféle, kicsit is normális rokoni kapcsolatot kíméletlenül szétromboló családi balhét követően a fiú egy időre elszökik, s mire hazatér, az anyja öngyilkosságot követ el, amiért az apja (és a közvélemény is) jóformán őt teszi felelőssé – merthogy hogy lehetett olyan önző, hogy lelépett otthonról és magára hagyta labilis idegállapotú édesanyját.

Az anyja halála után aztán Francie egyre jobban leépül, dühkitörései és tévképzetei lesznek, és iszonyatos, szívszaggató marhaságokat csinál, amiket nem részletezek. S a regény további része, röviden, arról szól, hogy a fiú oda-vissza járkál a javítóintézet (ahol a papok molesztálják), az otthona (ahol lassan mindent belep a mocsok) és az elmegyógyintézet (ahol többek között elektrosokkolják és lobotómiával ijesztgetik-fenyegetik) között, aztán a történet borzalmas (de nem meglepő) véget ér.

A könyvet több okból is nagyon nehéz olvasni. Először is, a főszereplő miatt. Francie nem az a kedves, csodálatot ébresztő, dédelgetni való elmebeteg, akik mintha mostanában „divatosak” lennének a könyvekben, s akik az adott történetben gyakran mintha arra lennének hivatottak, hogy megtanítsanak valami fontosat az olvasónak. Nem. Francie pszichopata, beszámíthatatlan, veszélyes. Szimpatikus egyébként valami bizarr módon, jól szórakozom a humorán, és szánom őt – de rettenetesen megterhelő és felkavaró egyfolytában az ő egyre elborultabb agyában lenni. Olvasás közben sokszor szinte lehetetlen eldönteni, hogy amit éppen olvasok, az „igazi” valóság vagy (akár szándékosan) eltorzított valóság; emlék vagy a jövőre vonatkozó terv; álom, kitaláció vagy hallucináció. És ez nem az a kellemes, posztmodernkedős játszadozás a valóság vs. fikció, valóság vs. álom témákkal, hanem úgy konkrétan Francie agya, az ő valósága. Nem olyasmi, amit könnyen tudnék venni.

Ezzel összefügg a másik ok, amiért a könyv nehezen olvasható. Ez az ok az elbeszélő nyelvhasználata és stílusa. Ahogy Francie agyában sem tagolódnak rendesen a gondolatok, az okok és okozatok, ugyanúgy a fiú mondatai sincsenek rendesen vesszőkkel tagolva, úgyhogy nagyon-nagyon oda kell figyelni mindegy egyes mondatra. Néha még azt sem könnyű eldönteni, hogy épp egy párbeszédet olvasok-e, ömlesztve, vagy egy gondolatfolyamot, sőt sokszor azt sem értem elsőre, egy-egy névmás kire vagy mire vonatkozik, s akkor még sehol sem vagyok az egész mondat vagy bekezdés értelmezésétől.

És aztán a könyv érzelmi oldala szintén nehezen olvashatóvá teszi ezt a regényt – mert ami Francie érzelmi világában végbemegy, s amilyen csalódásokkal szembesül, arról olvasni eszméletlenül fájdalmas és én képtelen voltam ezt egyszerre sokáig elviselni. Vannak itt mindenféle egyéb szörnyű érzelmi hálók is, de ami számomra a legkiborítóbb, az Francie és a szülei, illetve Francie és a legjobb barátja, Joe kapcsolata.

Ami a szülőket illeti: bár Francie szinte semmi szeretetet nem kap, ő nagyon szereti a szüleit, és bár talán tisztában van vele, hogy a jelenben valami nincs rendben, valahogy mégis elviselhető számára minden, mert elhiszi, hogy egyszer minden jó volt. Ezt nemcsak úgy általánosságban hiszi, a fiú arra a családi emlékre (legendára?) épít, ami arról szól, hogy milyen boldogok voltak a szülei a nászútjukun – mert ha egyszer, tizenvalahány évvel korábban megtörténhetett az, hogy az anyja és apja boldogan feküdtek egymás karjában a tengerparti panzióban, kedves szavakat mondtak egymásnak, viccelődtek és arról ábrándoztak, hogy előttük az egész életük  (ami biztosan szépséges lesz, még ha nehéz is), akkor az valahogy mindent elviselhetőbbé tesz, akkor is, ha sosem lesz már ilyen.

S a regény egyik cselekményszála az, hogy Francie mindent tudni akar erről a családi legendáról, és fel akarja keresni a helyet, ahol mindez a boldogság történt. A regény vége felé aztán el is jut a tengerparti városba, megtalálja a panziót, akinek idős tulajdonosa csodás emlékezőtehetséggel rendelkezik, s állítása szerint mindenkire emlékszik, aki valaha megszállt nála. Francie meg is kéri a hölgyet, erősítse meg: ugye milyen csodálatosan boldogok voltak a szülei a nászútjuk alatt? Ám amikor a nő rájön, hogy kikről van szó, eliszonyodik, és csak hebegni tud, talán részben azért, mert nem akar csalódást okozni a fiúnak. Végül aztán bevallja, hogy akkor, tizenvalahány évvel azelőtt Francie apja ordenáré disznóként viselkedett, botrányosan viselte magát, és egyetlen józan pillanata sem volt – neki pedig a szíve szakadt meg az ifjú feleségért. Nehéz erre bármit mondani – iszonyú, az embert darabokra törő pillanat lehet, amikor szembesítik azzal, hogy az életét, az elméjét összetartó történet csak mese volt.

Ami pedig Francie és Joe kapcsolatát illeti: a fiú végtelen nosztalgiával és szeretettel gondol a barátjára, gyakran felidézi azt a napot, amikor megismerkedtek, és miközben épp a javítóban vagy az elmegyógyintézetben van, folyamatosan azt tervezgeti, hogyan újítják majd meg a barátságukat, amikor ismét hazakerül, és miket fognak együtt csinálni. Francie távollétei alatt azonban Joe egyre jobban összebarátkozik a korábban utált, kis jófiú Philip Nugenttel, Francie-t pedig leépíti – amiben persze a szüleinek, a többi gyereknek, meg a város egész közösségének is része van: hiszen egyetlen szülő (és szomszéd) sem nézi jó szemmel, ha a gyerek a város rémével, egy dühöngő, mocskos, gyakran veszélyessé váló elmebeteggel bandázik; és persze Joe a többi gyerektől sem számíthatna sok jóra, ha bevallaná, hogy egy pszichopata a legjobb haverja. Mindenesetre Joe kerülni kezdi Francie-t, és a kezdeti, kínosan végződő találkozásoktól, majd zavartan előadott, nevetséges hazugságoktól („Ma nem jó, leckét kell írnom. Holnap is. És holnapután is.”) lassan odáig jut, hogy letagadja a barátját („Hát, régebben lógtam vele, de most már nem”), a végén pedig már azt sem hajlandó bevallani, hogy egyáltalán ismeri őt.

Mindeközben Francie számára továbbra is a világ legfontosabb dolga marad a Joe-val való barátsága (főleg miután az apja is meghal), és iszonyú, szívszaggató látni, milyen kétségbeesetten, milyen elképesztően nevetséges módszerekkel, ugyanakkor mennyire őszintén próbálja visszahódítani Joe-t. Persze reménytelenül.

Aztán még ott van a könyv utolsó bekezdése, ami megint csak Francie és Joe megismerkedésének pillanatát idézi fel – csak ezúttal egészen más a kontextus. Ezt a bekezdést legalább két, de inkább többféleképpen tudom értelmezni az egész könyv tükrében – mindegyik változat összetöri a szívemet. Nagyon erős lezárása ez egy nagyon erős könyvnek. (Amit, azt hiszem, nem fogok újraolvasni.)