Craig Lucas: A haldokló gallus - The Dying Gaul
Craig Lucas színműve Hollywoodban játszódik, a 90-es évek közepén. A szereplők: egy meleg forgatókönyvíró (Robert), egy biszexuális producer (Jeffrey) és a felesége (Elaine), illetve Robert pszichiátere.
Elsőre úgy tűnik, a dráma valamiféle szatirikus Hollywood/Amerika-kritika, a cselekmény ugyanis úgy indul, hogy Robert ír egy forgatókönyvet (ennek a címe A haldokló gallus), amiről kezdetben csak annyi derül ki, hogy egy meleg párról szól, roppant szívszaggató, és kiválóan van megírva. A forgatókönyv fő erénye ez utóbbi – mint azt Jeffrey kifejti Robertnek, a világon tán húszan vannak, akik ilyen profi módon tudnak cselekményt szőni, és ezt a tehetséget nem szabad veszni hagyni. A stúdió tehát mindenképpen igényt tart Robert művére, ám a téma, meg a túlzott szívszaggatás sajnos olyasmi, ami Jeffrey szerint nem jön be a nézőknek, úgyhogy Robertnek meg kellene változtatnia néhány részletet, hogy a film fogyaszthatóbb legyen.
A színmű első jó néhány jelenete eszméletlenül vicces – rém szórakoztatóak a producer fejtegetései arról, hogy miért járnak az emberek moziba, vagy arról, hogy a legtöbb amerikai utálja a melegeket és nem akar filmeket nézni róluk. (Jeffrey szerint ennek a tételnek még a Philadelphia c. film sikere sem mond ellent – hiszen az egy olyan férfiról szól, aki utálja a melegeket.) Robert mindenesetre meghajlik Jeffrey érveinek súlya alatt, és nagy nehezen (és persze jó pénzért) beleegyezik abba, hogy átírja a filmjét.
És innentől kezdve a színmű lassan átmegy gonoszkodós-szórakoztató szatírából lélekboncolgatós, bonyolult-kapcsolatos, múltfeldolgozós, meglehetősen sötét thrillerbe, amelyben mindenki kavar mindenkivel (ha fizikailag nem is, érzelmileg mindenképpen) és mindenki manipulál mindenkit – és a sok kavarás szinte elkerülhetetlenül vezet a tragikus végkifejlethez. Az események középpontjában természetesen Robert áll, aki nincs hozzászokva ahhoz, hogy hogyan mennek a dolgok Hollywoodban, ezért nehezen boldogul azzal a helyzettel, hogy mindenki akar és vár tőle valamit – a biszex Jeffrey főleg szexet; Elaine inkább érzelmeket, lelki kapcsolatot (aminek érdekében még arra is hajlandó, hogy álnéven, magát meleg férfinak kiadva chatelgessen Roberttel); a pszichiátere meg azt, hogy álljon már végre talpra az élettársa halála után.
Ám Robert képtelen talpra állni – nem utolsósorban azért, mert a forgatókönyve az ő és a szerelme kapcsolatáról szól, és úgy érzi, azzal, hogy átírja a művét, elárulja a halott szerelmét, és emiatt állandó bűntudatot érez. Egyszer például ezt mondja a pszichiáterének:
„Minden… minden, amit kiveszek a forgatókönyvből, minden… van egy ilyen, egy ilyen nem létező mérleg, ami mindent méricskél… minél több olyat veszek ki, ami Malcolm, ami közös… vagy ferdítek el, vagy hígítok föl, vagyis hát veszítek el, végső soron… annál többet kell rá gondolnom…”
Robert az egész színmű során hasonló lelkiállapotban van, és az érzéseit azzal próbálja ellensúlyozni, hogy megnyugtató, mély értelmű buddhista bölcsességeket mondogat magának. Annak tükrében pedig, hogy hogyan végződik a dráma, Robert végső monológja, amelyben szintén (állítólag) buddhista tanokat idéz, egészen hátborzongató. Ennek a végét idézem:
„»Mindenki magában hordozza a Megvilágosodás lehetőségét, a feladat tehát abban áll, hogy önmagunkká váljunk.«
/Szünet/
Megtörtént.”
Elsőre úgy tűnik, a dráma valamiféle szatirikus Hollywood/Amerika-kritika, a cselekmény ugyanis úgy indul, hogy Robert ír egy forgatókönyvet (ennek a címe A haldokló gallus), amiről kezdetben csak annyi derül ki, hogy egy meleg párról szól, roppant szívszaggató, és kiválóan van megírva. A forgatókönyv fő erénye ez utóbbi – mint azt Jeffrey kifejti Robertnek, a világon tán húszan vannak, akik ilyen profi módon tudnak cselekményt szőni, és ezt a tehetséget nem szabad veszni hagyni. A stúdió tehát mindenképpen igényt tart Robert művére, ám a téma, meg a túlzott szívszaggatás sajnos olyasmi, ami Jeffrey szerint nem jön be a nézőknek, úgyhogy Robertnek meg kellene változtatnia néhány részletet, hogy a film fogyaszthatóbb legyen.
A színmű első jó néhány jelenete eszméletlenül vicces – rém szórakoztatóak a producer fejtegetései arról, hogy miért járnak az emberek moziba, vagy arról, hogy a legtöbb amerikai utálja a melegeket és nem akar filmeket nézni róluk. (Jeffrey szerint ennek a tételnek még a Philadelphia c. film sikere sem mond ellent – hiszen az egy olyan férfiról szól, aki utálja a melegeket.) Robert mindenesetre meghajlik Jeffrey érveinek súlya alatt, és nagy nehezen (és persze jó pénzért) beleegyezik abba, hogy átírja a filmjét.
És innentől kezdve a színmű lassan átmegy gonoszkodós-szórakoztató szatírából lélekboncolgatós, bonyolult-kapcsolatos, múltfeldolgozós, meglehetősen sötét thrillerbe, amelyben mindenki kavar mindenkivel (ha fizikailag nem is, érzelmileg mindenképpen) és mindenki manipulál mindenkit – és a sok kavarás szinte elkerülhetetlenül vezet a tragikus végkifejlethez. Az események középpontjában természetesen Robert áll, aki nincs hozzászokva ahhoz, hogy hogyan mennek a dolgok Hollywoodban, ezért nehezen boldogul azzal a helyzettel, hogy mindenki akar és vár tőle valamit – a biszex Jeffrey főleg szexet; Elaine inkább érzelmeket, lelki kapcsolatot (aminek érdekében még arra is hajlandó, hogy álnéven, magát meleg férfinak kiadva chatelgessen Roberttel); a pszichiátere meg azt, hogy álljon már végre talpra az élettársa halála után.
Ám Robert képtelen talpra állni – nem utolsósorban azért, mert a forgatókönyve az ő és a szerelme kapcsolatáról szól, és úgy érzi, azzal, hogy átírja a művét, elárulja a halott szerelmét, és emiatt állandó bűntudatot érez. Egyszer például ezt mondja a pszichiáterének:
„Minden… minden, amit kiveszek a forgatókönyvből, minden… van egy ilyen, egy ilyen nem létező mérleg, ami mindent méricskél… minél több olyat veszek ki, ami Malcolm, ami közös… vagy ferdítek el, vagy hígítok föl, vagyis hát veszítek el, végső soron… annál többet kell rá gondolnom…”
Robert az egész színmű során hasonló lelkiállapotban van, és az érzéseit azzal próbálja ellensúlyozni, hogy megnyugtató, mély értelmű buddhista bölcsességeket mondogat magának. Annak tükrében pedig, hogy hogyan végződik a dráma, Robert végső monológja, amelyben szintén (állítólag) buddhista tanokat idéz, egészen hátborzongató. Ennek a végét idézem:
„»Mindenki magában hordozza a Megvilágosodás lehetőségét, a feladat tehát abban áll, hogy önmagunkká váljunk.«
/Szünet/
Megtörtént.”
(A színmű megtalálható a Titkosírás – Mai amerikai drámák c. kötetben.)
