Ben Elton: High Society
Pár évvel ezelőtt elolvastam úgy 8-10 regényt Ben Eltontól, vagyis egy ideig valószínűleg tényleg kedveltem a műveit, különben biztos nem olvastam volna el ilyen sokat közülük. De most már leginkább csak arra emlékszem a könyveivel kapcsolatban, hogy remekül olvashatók például vizsga előtt az egyetemen a folyosón; meg olyan napokon, amikor nehezen megy a gondolkodás; meg minden olyan helyzetben, amikor úgysem lehet rendesen figyelni egy könyvre, de valamivel ki kell tölteni az időt. Azt egyébként már régebben is gyanítottam, hogy Elton könyvei egyszer-használatosak, de most kedvem támadt ellenőrizni, hogy tényleg olyanok-e (meg adódott némi kitölteni való időm, amikor úgysem tudtam volna figyelni egy „rendes” könyvre), úgyhogy újraolvastam ezt, mert egyre halványuló emlékeim szerint korábban ezt tartottam az egyik legjobb művének.
A gyanúm most beigazolódott – Elton ugyan tényleg elég szórakoztató a maga rémségesen pedáns, szájbarágós módján, és az biztos, hogy nagyon tud cselekményt szőni (szóval ez egy olyan regény, amit ideális esetben egyhuzamban olvasnék végig), de a könyve második olvasásra nem ad se többet, se mást, mint elsőre. (Igaz, már elsőre is inkább csak az időt töltöttem ki vele, és arra még most is alkalmas volt.)
Rátérve a könyvre: a főszereplő egy parlamenti képviselő, aki azzal a merőben radikális törvénytervezettel áll elő, hogy legalizálni kéne a drogokat Angliában, mindet, most rögtön, hiszen úgyis mindenki drogozik, és ha minden drog legális lenne, akkor a bűnözés 90%-a azon nyomban megszűnne, az államnak meg lenne egy csomó plusz bevétele a legálisan hozzáférhető, megadóztatott drogokból. A fő cselekményszál ennek a törvényjavaslatnak és a javaslatot kidolgozó képviselőnek a sorsát követi (a kormány kezdeti ellenkezése után a képviselőnek lassan sikerül népszerűvé tennie az eszméit, de persze nem ezzel ér véget a történet).
Emellett van a regényben számos (idegtépően tanulságos és [rém]meseszerű) mellékszál is, amelyekben megismerhetünk jó néhány szereplőt, akiknek életét ilyen-olyan módon tönkretették a kizárólag illegális módon, bűnözőktől megszerezhető drogok – megismerjük például az angol kiscsajt, aki életében először próbál Thaiföldről drogot csempészni Angliába, és lebukik; a népszerű rockzenészt, aki egy-két év alatt teljesen szétcsapja magát a töméntelen mennyiségű cuccal; és egy másik fiatal lányt, aki megszökik otthonról, és úgy nagyjából napokon belül drogos kurva lesz belőle.
Nem akarok fölöslegesen ironizálni, hiszen nyilván nekem is van szívem, és én is tudom, hogy szörnyű dolgok történhetnek emberekkel a drogok és az azokhoz kapcsolódó bűncselekmények miatt – de ezt a Ben Elton-féle didaktikus-szemléltető írásmódot nem tudom irónia nélkül elviselni. Merthogy Eltonnál minden szereplő, minden sors csak illusztráció, ami arra szolgál, hogy megértsem: (Elton szerint) miért a rossz a mai drogpolitika és hogyan kellene változtatni rajta. (Nem keverem össze a könyv főszereplőjének nézeteit a szerző nézeteivel – csak az az érzésem Ben Elton összes művével kapcsolatban, hogy mintha soha nem a fiktív főszereplő eszméiről lenne bennük szó, hanem Elton eszméiről, amelyeket valamiért szükségesnek tartott regényformába önteni.)
És én meg is értem, persze, amit Elton mond, de mégiscsak jobban szeretek „valóságos” szereplőkről olvasni, nem pedig illusztrációként funkcionáló alakocskákról (bármilyen drámai legyen is a sorsuk). Egyébként gyanítom, hogy a didaktikus-okoskodós jellegű irodalom iránti toleranciám eléggé lecsökkent az utóbbi években, úgyhogy a mostani ízlésem szerint azt mondanám, hogy Elton könyvei nemhogy egyszer-használatosak, hanem simán kihagyhatók. További olvasásokat és újraolvasásokat mindenesetre nem tervezek már tőle.
A gyanúm most beigazolódott – Elton ugyan tényleg elég szórakoztató a maga rémségesen pedáns, szájbarágós módján, és az biztos, hogy nagyon tud cselekményt szőni (szóval ez egy olyan regény, amit ideális esetben egyhuzamban olvasnék végig), de a könyve második olvasásra nem ad se többet, se mást, mint elsőre. (Igaz, már elsőre is inkább csak az időt töltöttem ki vele, és arra még most is alkalmas volt.)
Rátérve a könyvre: a főszereplő egy parlamenti képviselő, aki azzal a merőben radikális törvénytervezettel áll elő, hogy legalizálni kéne a drogokat Angliában, mindet, most rögtön, hiszen úgyis mindenki drogozik, és ha minden drog legális lenne, akkor a bűnözés 90%-a azon nyomban megszűnne, az államnak meg lenne egy csomó plusz bevétele a legálisan hozzáférhető, megadóztatott drogokból. A fő cselekményszál ennek a törvényjavaslatnak és a javaslatot kidolgozó képviselőnek a sorsát követi (a kormány kezdeti ellenkezése után a képviselőnek lassan sikerül népszerűvé tennie az eszméit, de persze nem ezzel ér véget a történet).
Emellett van a regényben számos (idegtépően tanulságos és [rém]meseszerű) mellékszál is, amelyekben megismerhetünk jó néhány szereplőt, akiknek életét ilyen-olyan módon tönkretették a kizárólag illegális módon, bűnözőktől megszerezhető drogok – megismerjük például az angol kiscsajt, aki életében először próbál Thaiföldről drogot csempészni Angliába, és lebukik; a népszerű rockzenészt, aki egy-két év alatt teljesen szétcsapja magát a töméntelen mennyiségű cuccal; és egy másik fiatal lányt, aki megszökik otthonról, és úgy nagyjából napokon belül drogos kurva lesz belőle.
Nem akarok fölöslegesen ironizálni, hiszen nyilván nekem is van szívem, és én is tudom, hogy szörnyű dolgok történhetnek emberekkel a drogok és az azokhoz kapcsolódó bűncselekmények miatt – de ezt a Ben Elton-féle didaktikus-szemléltető írásmódot nem tudom irónia nélkül elviselni. Merthogy Eltonnál minden szereplő, minden sors csak illusztráció, ami arra szolgál, hogy megértsem: (Elton szerint) miért a rossz a mai drogpolitika és hogyan kellene változtatni rajta. (Nem keverem össze a könyv főszereplőjének nézeteit a szerző nézeteivel – csak az az érzésem Ben Elton összes művével kapcsolatban, hogy mintha soha nem a fiktív főszereplő eszméiről lenne bennük szó, hanem Elton eszméiről, amelyeket valamiért szükségesnek tartott regényformába önteni.)
És én meg is értem, persze, amit Elton mond, de mégiscsak jobban szeretek „valóságos” szereplőkről olvasni, nem pedig illusztrációként funkcionáló alakocskákról (bármilyen drámai legyen is a sorsuk). Egyébként gyanítom, hogy a didaktikus-okoskodós jellegű irodalom iránti toleranciám eléggé lecsökkent az utóbbi években, úgyhogy a mostani ízlésem szerint azt mondanám, hogy Elton könyvei nemhogy egyszer-használatosak, hanem simán kihagyhatók. További olvasásokat és újraolvasásokat mindenesetre nem tervezek már tőle.
