Klaniczay Gábor: Ellenkultúra a hetvenes-nyolcvanas években
Kíváncsi voltam erre a könyvre, hiszen van benne mindenféle, ami számomra igen érdekes: vannak tanulmányok az ellenkultúra kialakulásáról, a divatról, a performance-művészet gyökereiről; a nudizmusról, azt aktképekről és a pornográfiáról; Andy Warholról és David Bowie-ról. Van benne művészfilm-kritika és dalszövegelemzés (-féle). Van portré/tanulmány Michel Foucault-ról és Umberto Ecóról (és a műveikről). És akadnak cikkek arról, hogy mi a trágárság szerepe a civilizációban, meg arról, hogy milyen volt ellenkultúrkodó fiatalnak lenni mondjuk 1980-ban. Mondom, ezeknek a témáknak legalább 90 százaléka rém érdekes, és azt gondoltam, sok olyasmit megtudok majd ebből a könyvből, amit eddig nem tudtam. És valóban, sok mindent meg is tudtam, ennek ellenére nem vagyok valami elégedett: többet, vagy inkább máshogy szerettem volna olvasni – mert hiába érdekesek a témák, ha a stílus számomra túlságosan személytelen, távolságtartó, hűvös, „tudományos”.
Körülbelül olyan ez, mintha én írnék a 2000-es évek ifjúsági (vagy akármilyen) kultúrájáról – kétségtelen, hogy huszonéves voltam akkor, jártam „alternatív” zenekarok koncertjeire, fesztiválokra és a városon kívül szerintem kevéssé ismert (amúgy szuperjó) kicsi pinceszínházba, megnéztem egy csomó (művész)filmet, és elolvastam egy csomó ismert és kevésbé ismert könyvet – és mindez érdekelt is, nemcsak úgy szórakozásképpen, hanem komolyabban is, de ettől én még teljesen kívülálló (szemlélő/fogyasztó) vagyok, ami a 2000-es évek (pop)kultúráját illeti, s ha megpróbálnék írni ezekről a témákról, valószínűleg kitörne belőlem a mindent megmagyarázni akaró bölcsészlány (ami valójában vagyok), s lehet, hogy sok okosat tudnék írni, de nem „belülről” írnék, az szinte biztos, hiszen a dolgokat, amik engem a 2000-es években érdekeltek, nem ismerem igazán belülről.
És végig úgy éreztem, hogy Klaniczay is így van, ami a maga korát illeti. A szerző 1950-ben született, úgyhogy pont abban az időszakban volt fiatal felnőtt, amiről a könyve is szól. Ez alapján eredetileg azt képzeltem, biztos rengeteg „bennfentes” információval rendelkezik a hetvenes-nyolcvanas évekről, főleg mivel – amennyire a könyvből kiderül – ő maga is ellenkultúrkodott, és sok olyan barátja-ismerőse is volt, akik szintén azzal voltak elfoglalva, hogy amennyire lehet, szembemenjenek a „hivatalos” kultúrával. Úgy gondolom, Klaniczay biztosan ismeri azt a közeget/kort, amiről ír – ennek ellenére végig úgy éreztem ezeket a tanulmányokat, cikkeket, visszaemlékezéseket olvasva, hogy a szerző nem volt igazán benne a dolgokban.
Vagy talán benne volt, csak nem tud úgy beszélni erről, hogy abban legyen élet, ami nagy kár, mert én nem hiszem, hogy egy non-fiction/tudományos műnek mindenképpen muszáj száraznak, csakis tényszerűnek, érzelemmentesnek lennie (pláne nem egy efféle „fésületlen” témáról szólónak, mint amilyen az „ellenkultúra”). Vagy talán arról van szó, hogy bármiről ír, nem tud (vagy nem akar) szabadulni a történészi aprólékosságtól („tudományoskodástól”), s ezért némelyik tanulmányát olvasva – a hosszú felvezetés, az „ebben a cikkben erről fogok beszélni” után – úgy érzem, fogalmam sincs, miről beszél, illetve hogy tényleg mond-e valamit. Egyébként amikor azt éreztem, tényleg mond valamit (még ha túl hűvösen is), akkor azt azért tudtam élvezni – a Foucault-ról és Umberto Ecóról szóló cikkek pl. eszméletlenül jók és informatívak, és van még pár tanulmány, ami élvezhető és hasznos – de valami lélek/szenvedély nekem nagyon hiányzik ebből a könyvből.
Körülbelül olyan ez, mintha én írnék a 2000-es évek ifjúsági (vagy akármilyen) kultúrájáról – kétségtelen, hogy huszonéves voltam akkor, jártam „alternatív” zenekarok koncertjeire, fesztiválokra és a városon kívül szerintem kevéssé ismert (amúgy szuperjó) kicsi pinceszínházba, megnéztem egy csomó (művész)filmet, és elolvastam egy csomó ismert és kevésbé ismert könyvet – és mindez érdekelt is, nemcsak úgy szórakozásképpen, hanem komolyabban is, de ettől én még teljesen kívülálló (szemlélő/fogyasztó) vagyok, ami a 2000-es évek (pop)kultúráját illeti, s ha megpróbálnék írni ezekről a témákról, valószínűleg kitörne belőlem a mindent megmagyarázni akaró bölcsészlány (ami valójában vagyok), s lehet, hogy sok okosat tudnék írni, de nem „belülről” írnék, az szinte biztos, hiszen a dolgokat, amik engem a 2000-es években érdekeltek, nem ismerem igazán belülről.
És végig úgy éreztem, hogy Klaniczay is így van, ami a maga korát illeti. A szerző 1950-ben született, úgyhogy pont abban az időszakban volt fiatal felnőtt, amiről a könyve is szól. Ez alapján eredetileg azt képzeltem, biztos rengeteg „bennfentes” információval rendelkezik a hetvenes-nyolcvanas évekről, főleg mivel – amennyire a könyvből kiderül – ő maga is ellenkultúrkodott, és sok olyan barátja-ismerőse is volt, akik szintén azzal voltak elfoglalva, hogy amennyire lehet, szembemenjenek a „hivatalos” kultúrával. Úgy gondolom, Klaniczay biztosan ismeri azt a közeget/kort, amiről ír – ennek ellenére végig úgy éreztem ezeket a tanulmányokat, cikkeket, visszaemlékezéseket olvasva, hogy a szerző nem volt igazán benne a dolgokban.
Vagy talán benne volt, csak nem tud úgy beszélni erről, hogy abban legyen élet, ami nagy kár, mert én nem hiszem, hogy egy non-fiction/tudományos műnek mindenképpen muszáj száraznak, csakis tényszerűnek, érzelemmentesnek lennie (pláne nem egy efféle „fésületlen” témáról szólónak, mint amilyen az „ellenkultúra”). Vagy talán arról van szó, hogy bármiről ír, nem tud (vagy nem akar) szabadulni a történészi aprólékosságtól („tudományoskodástól”), s ezért némelyik tanulmányát olvasva – a hosszú felvezetés, az „ebben a cikkben erről fogok beszélni” után – úgy érzem, fogalmam sincs, miről beszél, illetve hogy tényleg mond-e valamit. Egyébként amikor azt éreztem, tényleg mond valamit (még ha túl hűvösen is), akkor azt azért tudtam élvezni – a Foucault-ról és Umberto Ecóról szóló cikkek pl. eszméletlenül jók és informatívak, és van még pár tanulmány, ami élvezhető és hasznos – de valami lélek/szenvedély nekem nagyon hiányzik ebből a könyvből.
