Mit mondjak, nem semmi ez a könyv.

A történet egy sokféleképpen elcseszett (vagy mondhatom úgy is: tökátlagos) amerikai családról szól. A hetvenen felüli házaspár, az unalmas Közép-Nyugaton élő Enid és Alfred elvileg nyugodtan élvezhetnék nyugdíjas éveiket, de ez több okból is lehetetlen. Alfred Parkinson-kóros, és a fizikai leépülés mellett a szellemi hanyatlás jelei is egyre erősebben mutatkoznak nála, úgyhogy miután egész életében uralkodott a családtagjai felett, most már ő van rászorulva a feleségére. Enid pedig – mintegy elégtételt véve az elmúlt negyvenvalahány év szenvedéseiért – kihasználja, hogy most már ő az erősebb, és minden alkalmat megragad arra, hogy piszkálja a férjét és a felnőtt (és már régóta az ország menőbb, kevésbé unalmas keleti felén élő) gyerekeit. Persze a gyerekeknek is megvan a maguk baja, ami kívülről nem mindig látszik – vagy legalábbis mások nem mindig hajlandók észrevenni.

A középvezetőként dolgozó Gary például annak idején szándékosan választotta a lehető legszerényebb, legnévtelenebb munkahelyet, mert nem akarta depressziós gondolatokra hajlamos apja példáját követni, aki egész életében munkamániás volt, otthon pedig hideg-rideg zsarnokként viselkedett. Gary úgy képzelte, ő másként csinálja majd: nem dolgozza agyon magát, szerető férj és gondos apa lesz, lesznek majd jó kis barbecue-k a kertben, meg nagycsaládi összejövetelek – szóval úgy általában olyan életet fog élni, amilyenben otthon, gyerekkorában sosem volt része. Aztán persze valahogy nem a tervek szerint alakultak a dolgok, s a regény jelen idejében Gary depresszióval küzd (de nem akarja bevallani, mert ezzel elismerné, hogy ő is ugyanolyan, mint az apja); a családtagjai (a legkisebb fia kivételével) nevetnek rajta és szövetkeznek ellene; ő pedig lassan már csak a munkahelyén képes jól érezni magát.

Gary öccse, Chip igazi elcseszett bölcsész. A feje tele van Foucault-val, feminista teóriákkal, meg egy halom társadalomkritikával, és egész jól eléldegélhetne egyetemi tanárként, ha nem keveredne viszonyba az egyik tanítványával, aminek következtében elveszti az állását, és teljesen kicsúszik a talaj a lába alól: kölcsönökből él, lassanként elad mindent, ami valaha fontos volt neki, és a fő tevékenysége abból áll, hogy megpróbál összehozni egy feltűnően önéletrajzi jellegű, rémségesen hímsoviniszta forgatókönyvet, gondolván, hogy ezzel majd sikert arat, és akkor majd minden megoldódik.

Denise, a legfiatalabb gyerek látszólag igen sikeres: jó nevű sztárszakács, megszállottan alkot és dolgozik, és úgy tűnik, mindent kézben tart. Közben persze ő is folyton csak egy lépésre van a teljes összeomlástól, az élete maga a káosz, s fogalma sincs, mikor mit csinál és miért – miután például valami furcsa erényességtől vezérelve visszautasítja a főnöke szexuális közeledését, rövidesen őrült viszonyba kezd a főnök feleségével, ami persze semmi jóra nem vezet.

A történet keretét az adja, hogy Enid még egyszer – utoljára – megpróbálja összehozni a családot egy közös karácsonyra, de ez kevéssé lényeges. A lényeg inkább a rendkívül részletes, fájdalmasan lélek- és kapcsolatelemezgetős visszaemlékezésekben és az aktuális családi, szeretői és baráti viszonyok boncolgatásában rejlik. Franzen minden szereplő megismerésére hagy időt bőven – a könyv 650 oldal, abba meg tényleg sok minden belefér. Van idő megismerni az összes szánalmas, kiszámítható, de attól még rettentően pusztító házastársi/családi játszmát; van idő megismerni, hogy mi van az elcseszett-bölcsészség vagy a munkamánia mögött; és van idő egy halom társadalomkritikára meg elmélkedésre is arról, hogy mi megy a világban (konkrétan a 90-es évek Amerikájában – de ami a könyvben van, azt szerintem nyugodtan lehet általánosítani nagyjából az egész nyugati világra).

A főbb témák közé tartozik például az, hogy hogyan lehet menőnek lenni egy olyan országban és évtizedben, amikor mintha mindenki rendelkezne elég pénzzel és ízléssel ahhoz, hogy menő legyen (hiszen ha ez így van, akkor felmerül a kérdés, hogy ki a nem-menő, akihez képest mások menőnek érezhetik magukat); meg az, hogy hogyan lehet (és kell-e egyáltalán) „normálisnak” lenni, amikor könnyedén elérhetők a legújabb dizájner-drogok, amelyek lehetővé teszik, hogy az ember bűntudat és gátlások és parák nélkül éljen; meg az, hogy milyen könnyű fikciót csinálni akár az egyén, akár a család, akár egész országok életéből.

A regény amúgy tele van iszonyatosan szívfájdító részletekkel, és valószínűnek tartom, hogy ebben a könyvben mindenkinek ismerős lesz valami, ami jelen esetben nem túl kellemes érzés. Szóval elég kemény ez a könyv, de nagyon szép is. Franzen remekül bánik a szavakkal, és teljesen lenyűgöz a részletekkel. Utoljára úgy egy éve voltam így, amikor a Szépség vonalát olvastam, hogy folyton újraolvastam bekezdéseket-oldalakat, mert a mondatok annyira jól néztek ki leírva. Na, itt is ez van – Franzen nagyon pontos, és nagyon tud írni. Valamiért egyébként azt képzeltem korábban, hogy biztos kissé nehézkesen, túl-komolyan ír, de szerencsére tévedtem: a könyv nagyon is könnyen-jól olvasható, és a fejezetek olyan eszméletlen cliffhangerekkel végződnek, hogy legszívesebben egyhuzamban olvastam volna végig a könyvet, annyira kíváncsi voltam Franzen összes nyamvadt, utálatos, érzelmi nyomorék szereplőjére. Mindemellett a regény humoros is, amolyan jó sötét, beteges, vicsorgó módon – gondolom, az ilyesfajta családokat és családregényeket csak így lehet túlélni.

Végül pár rokon könyv – más évtizedekből és évtizedekről, de a lényeg nagyjából ugyanaz ezekben is: Joseph Heller Valami történt c. regénye, és Richard Yates-től a Szabadság útjai. További ajánlott olvasmány Christopher Lasch Az önimádat társadalma c. remek non-fiction könyve.