Joseph Heller: Valami történt - Something Happened
Egy komor, enyhén depressziós hangulatú augusztusi napon tévedt a tekintetem erre a regényre, és még aznap nekikezdtem a sokadik újraolvasásnak. Van valami perverzitás abban, hogy egy alapvetően rosszkedvű napon éppen erre a cseppet sem vidám könyvre fájdult meg a fogam, de ezek a könyv-megkívánások mindig váratlanul jönnek és nem is akarok küzdeni ellenük. Amikor úgy érzem, hogy most azonnal újra kell olvasnom valamit, hiába is kezdenék másba, nem tudnám élvezni.
A Valami történt a negyvenes éveiben járó Bob Slocum ötszáz oldalas, önmarcangoló, ironikus, múltba révedő belső monológja, s véleményem szerint rendkívül sodró, magával ragadó s egyben bénító olvasmány. Az elbeszélés során Slocum folyamatosan reflektál önmagára és saját bevallása szerint is kezd széthullani a személyisége. S mivel az összes karaktert és eseményt az ő szemszögéből látjuk, megfontolandó, hogy mennyire adhatunk hitelt a szavainak...
Bob Slocum egy átlagos amerikai cég középvezetője; csinos, bár kezdődő alkoholizmussal küzdő felesége van, s két egészséges és egy agyi rendelleneséggel született gyerek apja. A regény nagy egységei a cég és a család köré szerveződnek, s a belső monológból szép sorban megismerjük Bob munkáját és családtagjait, miközben a számos visszatekintés során a férfi fiatalkorába is bepillantást nyerünk.
Slocum cége egy minden tekintetben átlagos, sikeres amerikai vállalat, amely voltaképpen magától működik és termeli a profitot. Az unalmas, mégis feszült hangulatú munkanapok során Bob azzal tölti az idejét, hogy felvázolja a cégen belüli kapcsolathálókat, feljegyzi, hogy a munkatársak közül ki kitől fél, illetve próbálja bebiztosítani, hogy a cég következő éves konferenciáján végre ő is elmondhassa háromperces évértékelő beszédét.
A dolgos nap végén Slocum hazatér a divatos kertvárosba, ahol felesége vacsorával várja, például borban párolt csirkemájjal, amelynek készítése során már megivott egy-két pohárkával. A vacsora közben vagy után aztán következik Slocum szinte mindig könnyekig és sértődésig fajuló vitája okos, szellemes, ám bizonytalan, félszeg és céltalan 15 éves lányával vagy beszélgetése az élénk, kedves, jólelkű és rendkívül bátortalan 9 éves kisfiával, amely általában azzal végződik, hogy a férfi önkéntelenül is megalázza vagy megríkatja a gyereket. A remek családi életet csak a fejlődésben visszamaradott Derek árnyékolja be, akit a család képtelen elfogadni és szeretni, ám ahhoz nincs elég bátorságuk, hogy ezt beismerjék és intézetbe küldjék a gyereket.
A regényt áthatja a félelem, az unalom, az önkritika és a nosztalgia furcsa keveréke: Bob Slocum fél a munkahelyén és fél otthon, a családtagjaitól, akik cserébe tőle félnek. Ám az állandó félelem ellenére az élet végtelenül unalmasnak és kilátástalannak tetszik, s Slocum monológjából úgy tűnik, hogy már a felnőttkor küszöbén álló lányának és kisfiának sincs reménye egy jobb életre, mert mintha máris elszalasztották volna a lehetőségeiket.
Erre reflektál a regény címe is, amelyre Slocum számos alkalommal utal. A férfi úgy érzi, hogy valami bizonyára történt vele és az összes családtagjával, amitől ilyen frusztrálttá, boldogtalanná, életképtelenné váltak, ám azt utólag már lehetetlen kideríteni, hogy mi volt az a valami.
Slocum a boldogtalan, görcsös, kilátástalan jelennel szembe a képzelete által kiszínezett múltat állítja, s nosztalgiával emlékszik vissza mind kamaszkorára, amikor egy balesetbiztosítási irodában dolgozva fiatalos lendülettel próbálta becserkészni a kacér, tüzes Virginiát, mind fiatal felnőttkorára, amikor először kényszerítette szexre későbbi feleségét.
Úgy gondolom, Bob Slocum valóban beteg ember, ugyanakkor az őszintesége és kíméletlensége letaglózó, félelmeiben és kétségeiben könnyen magunkra ismerhetünk. Bár korántsem könnyű olvasmány, az oldalakon át tartó bekezdésekkel és a vég nélkül ismétlődő, ugyanazokra az eseményekre vissza-visszautaló emlékezésekkel, szerintem mindenképpen megéri elolvasni.
