Nagyjából 13 és ¾ éves lehetettem, amikor először olvastam ezt a könyvet, úgyhogy természetesen már semmire sem emlékeztem belőle, csak arra, hogy tetszett. Most újraolvastam, és most is nagyon tetszett.

Egyrészt azért, mert ez a könyv tényleg hangosan-vihogós. Adrian Mole, a közepesen-lúzer kamaszfiú – akinek élete folyamatos küzdelem a pattanások, a nemtörődöm szülők, a család kezelhetetlen kutyája, az őt piszkáló iskolai vagány, meg úgy egyáltalán: az egész angolvalóság ellen – számomra igen ellenállhatatlan, visszafogott, lazán önfikázó és (nem feltétlenül szándékosan) ironikus humorral tud mesélni élete minden nehézségéről, amelyek némelyikét amúgy tényleg nem lehetne annyival elintézni, hogy ez csak holmi kamasznyavalygás. Mondom, Adrian Mole szerintem eszementen vicces, de ezt nyilván azért is gondolom így, mert alapvetően igencsak kedvemre van a fapofával előadott, tiszteletlen (angol) humor, amit ez a srác is művel. (És bár nem tartozik szorosan ide, de a könyv kapcsán végiggondoltam, hogy miket olvastam az elmúlt pár hónapban, és feltűnt, hogy mostanában kizárólag angol regényeken vihogtam hangosan. Azt nem tudom, ez jelent-e valamit, mindenesetre – nekem – érdekes.)

A humor mellett még az is jó ebben a regényben, hogy nagyon angol és nagyon „angliás”. Az, gondolom, a blogból is kiderül, hogy érdekel mindenfajta Anglia (vidéki-Anglia, városi-Anglia, lúzer kamaszfiú által leírt Anglia, stb.), és ahogy a kissé naiv/gyerekes Adrian Mole az 80-as évek eleji Angliát ábrázolja (direkt és indirekt módon egyaránt) és ahogy az angol eseményeket értelmezi, az igen érdekes (és mulatságos). A kedvenc angolvalóságos jelenetem a regényből amúgy Károly herceg és Diána esküvője, amelynek kapcsán természetesen Adrianék utcája is egészen felbolydul – ám Adrian apja mindössze annyival hajlandó megtisztelni a királyi nászt, hogy kitűz egy Károlyt és Diánát ábrázoló konyharuhát a bejárati ajtóra – gondolom, ezt a gesztust fölösleges kommentálni.

A regény miatt most ismét elgondolkodtam a rendes kamaszregények és a YA-könyvek közti különbségeken is. Az utóbbi években az egyik vesszőparipám lett ez a téma, de használható meghatározást még nem sikerült találnom – számomra az a fő különbség, hogy a rendes kamaszregényeket elhiszem és nagyon szeretem őket, mert hihetőek és nem leegyszerűsítőek, a YA-regényeket meg nem hiszem el és rettentően dühös leszek tőlük, mert rájuk meg pont az előbb említett két jellemző ellenkezője igaz. A lényeg amúgy az, hogy szerencsére az Adrian Mole rendes kamaszregény, és utólag is örülök, hogy kamaszkoromban ilyen könyveket olvastam, nem pedig YA-regényeket.

Egyébként úgy érzem, jobban élveztem és jobban tudtam értékelni ezt a könyvet most, mint tizenöt évvel ezelőtt, legfőképpen azért, mert a regény az angolvalóságos részletek mellett (amelyek tizenévesen valószínűleg szintén nem sokat jelentettek számomra, most viszont már valamivel többet) tele van szuper, sokszor vicces, sokszor bájosan idióta irodalmi utalásokkal is. Egyrészt Adrian Mole sokat olvas, engem meg mindig érdekel, mit olvas egy szereplő egy könyvben. Másrészt meg ott vannak a rejtett(ebb) utalások is, amelyek nekem mint olvasónak szólnak – a kedvencem ezek közül a Grace Pool nevű nőszemély röpke felbukkanása, aki gyújtogatás miatt ül börtönben. Majdnem-tizennégy évesen egy efféle részlet nem mondott nekem semmit, viszont azóta szerencsére elolvastam néhány más könyvet, és remekül szórakozom, amikor ilyesmivel találkozom. (Úgyhogy nemsokára újraolvasom a sorozat második részét is.)