Harold Pinter: A gondnok - The Caretaker
Harold Pinter általam eddig ismert művei kapcsán nemigen lehet történetről meg cselekményről beszélni, itt sem, de azért leírom röviden, miről szól ez a dráma. (Nem hiszem, hogy ez itt sokat számítana, de azért szólok – a poszt spoileres.)
Van két testvér, Mick és Aston. Mick az építőiparban dolgozik, és átlagos, közepesen céltalan életet él; Aston – önhibáján kívül – nem dolgozik sehol, és teljesen céltalan életet él. Micknek van egy romos háza, s a terv az lenne, hogy Aston – cserébe azért, hogy ott lakhat – felújítja a házat. Aston a dráma elején felszed valahol egy Davies (vagy talán Jenkins) nevezetű vén léhűtőt, elszállásolja magánál, és mivel szeretne segíteni a talán még nála is életképtelenebb emberen, arra gondol, hogy Davies lehetne a ház gondnoka. Nem sokkal később (Astontól függetlenül, és egész más okok miatt) Mick is arra gondol, hogy jó volna, ha Davies lenne a ház gondnoka. Aztán végül Davies nem lesz a ház gondnoka.
A „történet” nagyjából ennyi, de ez persze kevéssé lényeges. Amiről a darab valójában szól, az a mindenféle kifejezés-képtelenség, tehetetlenség, kiszolgáltatottság, elveszettség-érzet (itt a „cluelessness” szót használnám, mert az angol szó szerintem pontosabban fejezi ki azt az elveszettség-érzést, ami a darabban van), és az ilyen-olyan okokból adódó állandó töketlenkedés. S mindez mindhárom szereplőre jellemző, bár a három férfi különböző mértékben kifejezés-képtelen, kiszolgáltatott (stb.).
Hogy lássuk, ki mennyire tehetetlen ebben a műben, érdemes végiggondolni a szereplők tipikus, sokszor ismétlődő mondatait, amelyek remekül összegzik az életfilozófiájukat. Davies, az öreg naplopó (aki azt állítja magáról, hogy mindenhez ért, de a gyanúm inkább az, hogy nem ért semmihez) például folyton azt ismételgeti, hogy másnap, ha kitisztul az idő, végre elmegy az irataiért, amiket tizenvalahány évvel korábban egy ismerősénél hagyott egy távoli városrészben. Davies elképzelése szerint minden megoldódna, ha végre a kezében tudhatná a személyes papírjait – például kiderülne, hogy kicsoda ő, tudná igazolni magát a hatóságok előtt, és bebizonyíthatná, hogy alkalmas a gondnoki munkára. Davies természetesen soha nem megy el a papírokért, de mindig meg lehet magyarázni, miért nem: mert épp esik az eső; vagy mert feltételezhető, hogy később esni fog az eső; vagy mert a cipője olyan ócska, hogy már nem lehet benne hosszabb gyalogutakra vállalkozni. (A kifogáskeresés persze szintén érthető – a papírok megléte nem oldana meg semmit, de amíg nincsenek meg, addig úgy lehet tenni, mintha minden csak ezen múlna.)
Aston filozófiája hasonlít az öreg gondnokjelöltére: ő azt mondogatja, hogy a ház felújítását úgy fogja kezdeni, hogy először is épít egy sufnit, s ha majd a sufni megépül, utána neki lehet állni a hasznosabb munkáknak is. A sufni végül soha nem épül meg – Aston ház körüli tevékenykedése kimerül annyiban, hogy lomokat halmoz fel, illetve megpróbál megjavítani egy kenyérpirítót. Aston tehetetlensége és állandó időhúzása persze más okokra vezethető vissza, mint Daviesé. Mint kiderül, Astonnak elmezavarai vannak, amelyeket csak súlyosbított egy sok évvel korábbi elektrosokk-terápia. Azóta a férfi teljesen elveszetten bolyong a valóságban, és képtelen nemcsak a „normális” cselekvésre, de a normális gondolkodásra is.
Mick, bár nagyjából „normális” életet él, szintén a dolgok ideális együttállására vár, és keveset tesz azért, hogy megvalósítsa a terveit. Mick álma, hogy egy napon majd a szépen felújított házban fog élni a bátyjával, s akkor majd minden tiszta és idilli lesz – de közben bizonyára tisztában van vele, hogy ha a munkát a bátyjára bízza, akkor a ház sosem lesz renoválva, úgyhogy felmerül a gondolat: Mick talán egyáltalán nem is szeretne a zavart elméjű testvérével élni.
A mögöttes gondolatok természetesen soha nincsenek kimondva, és a kimondott gondolatok is olyanok, hogy a beszélgetőtárs soha nem érti (vagy teljesen félreérti) őket. Mondhatni, a Gondnok egy „tipikus”, nyomasztó, beteges-humorosan abszurd dráma. S talán azért olyan nyomasztó, mert az igazán elszállt, abszurdan abszurd/absztrakt drámákkal ellentétben a Gondnok túlságosan is emlékeztet a valódi életre. Egyébként nagyon szíven ütött most ez a dráma – részben a valóságossága miatt, részben pedig azért, mert a szereplők töredékes, sehová sem vezető beszélgetés-darabkáiból annyi azért kiderül, hogy talán ezek az emberek jót akarnak egymásnak, és ha szükség van rá, megvédik egymást és kiállnak a másikért (például Mick a testvéréért, amikor nem tűri, hogy Davies lehülyézze Astont) – csak persze úgyis hiába.
Van két testvér, Mick és Aston. Mick az építőiparban dolgozik, és átlagos, közepesen céltalan életet él; Aston – önhibáján kívül – nem dolgozik sehol, és teljesen céltalan életet él. Micknek van egy romos háza, s a terv az lenne, hogy Aston – cserébe azért, hogy ott lakhat – felújítja a házat. Aston a dráma elején felszed valahol egy Davies (vagy talán Jenkins) nevezetű vén léhűtőt, elszállásolja magánál, és mivel szeretne segíteni a talán még nála is életképtelenebb emberen, arra gondol, hogy Davies lehetne a ház gondnoka. Nem sokkal később (Astontól függetlenül, és egész más okok miatt) Mick is arra gondol, hogy jó volna, ha Davies lenne a ház gondnoka. Aztán végül Davies nem lesz a ház gondnoka.
A „történet” nagyjából ennyi, de ez persze kevéssé lényeges. Amiről a darab valójában szól, az a mindenféle kifejezés-képtelenség, tehetetlenség, kiszolgáltatottság, elveszettség-érzet (itt a „cluelessness” szót használnám, mert az angol szó szerintem pontosabban fejezi ki azt az elveszettség-érzést, ami a darabban van), és az ilyen-olyan okokból adódó állandó töketlenkedés. S mindez mindhárom szereplőre jellemző, bár a három férfi különböző mértékben kifejezés-képtelen, kiszolgáltatott (stb.).
Hogy lássuk, ki mennyire tehetetlen ebben a műben, érdemes végiggondolni a szereplők tipikus, sokszor ismétlődő mondatait, amelyek remekül összegzik az életfilozófiájukat. Davies, az öreg naplopó (aki azt állítja magáról, hogy mindenhez ért, de a gyanúm inkább az, hogy nem ért semmihez) például folyton azt ismételgeti, hogy másnap, ha kitisztul az idő, végre elmegy az irataiért, amiket tizenvalahány évvel korábban egy ismerősénél hagyott egy távoli városrészben. Davies elképzelése szerint minden megoldódna, ha végre a kezében tudhatná a személyes papírjait – például kiderülne, hogy kicsoda ő, tudná igazolni magát a hatóságok előtt, és bebizonyíthatná, hogy alkalmas a gondnoki munkára. Davies természetesen soha nem megy el a papírokért, de mindig meg lehet magyarázni, miért nem: mert épp esik az eső; vagy mert feltételezhető, hogy később esni fog az eső; vagy mert a cipője olyan ócska, hogy már nem lehet benne hosszabb gyalogutakra vállalkozni. (A kifogáskeresés persze szintén érthető – a papírok megléte nem oldana meg semmit, de amíg nincsenek meg, addig úgy lehet tenni, mintha minden csak ezen múlna.)
Aston filozófiája hasonlít az öreg gondnokjelöltére: ő azt mondogatja, hogy a ház felújítását úgy fogja kezdeni, hogy először is épít egy sufnit, s ha majd a sufni megépül, utána neki lehet állni a hasznosabb munkáknak is. A sufni végül soha nem épül meg – Aston ház körüli tevékenykedése kimerül annyiban, hogy lomokat halmoz fel, illetve megpróbál megjavítani egy kenyérpirítót. Aston tehetetlensége és állandó időhúzása persze más okokra vezethető vissza, mint Daviesé. Mint kiderül, Astonnak elmezavarai vannak, amelyeket csak súlyosbított egy sok évvel korábbi elektrosokk-terápia. Azóta a férfi teljesen elveszetten bolyong a valóságban, és képtelen nemcsak a „normális” cselekvésre, de a normális gondolkodásra is.
Mick, bár nagyjából „normális” életet él, szintén a dolgok ideális együttállására vár, és keveset tesz azért, hogy megvalósítsa a terveit. Mick álma, hogy egy napon majd a szépen felújított házban fog élni a bátyjával, s akkor majd minden tiszta és idilli lesz – de közben bizonyára tisztában van vele, hogy ha a munkát a bátyjára bízza, akkor a ház sosem lesz renoválva, úgyhogy felmerül a gondolat: Mick talán egyáltalán nem is szeretne a zavart elméjű testvérével élni.
A mögöttes gondolatok természetesen soha nincsenek kimondva, és a kimondott gondolatok is olyanok, hogy a beszélgetőtárs soha nem érti (vagy teljesen félreérti) őket. Mondhatni, a Gondnok egy „tipikus”, nyomasztó, beteges-humorosan abszurd dráma. S talán azért olyan nyomasztó, mert az igazán elszállt, abszurdan abszurd/absztrakt drámákkal ellentétben a Gondnok túlságosan is emlékeztet a valódi életre. Egyébként nagyon szíven ütött most ez a dráma – részben a valóságossága miatt, részben pedig azért, mert a szereplők töredékes, sehová sem vezető beszélgetés-darabkáiból annyi azért kiderül, hogy talán ezek az emberek jót akarnak egymásnak, és ha szükség van rá, megvédik egymást és kiállnak a másikért (például Mick a testvéréért, amikor nem tűri, hogy Davies lehülyézze Astont) – csak persze úgyis hiába.
