Niccolò Ammaniti: Én és te

ammaniti.jpg

Niccolò Ammaniti kisregényétől valahogy úgy érzem magam, mint a zenészek Thomas Pynchon Entrópia c. novellájában, amikor azt gyakorolják, hogy hogyan csináljanak zenét az agyukban, kották, hangszerek, meg mindenféle segédeszközök nélkül. Annyira kevés segédeszköz (jelen esetben: szó) van ebben a könyvben, hogy olyan érzésem van, mintha teljesen magamra lennék utalva. Létrehozhatnék éppen egy teljes, jól megírt történetet az agyamban abból a kevésből, ami ebben a regényben van, s ez a történet akár még megrázó és felkavaró és drámai és nagyon emberi is lehetne (mint amilyen – feltételezéseim szerint – ez a könyv lenni akar), de ennyi erővel én is kitalálhatnám az egészet, s akkor az ráadásul olyan szereplőkről szólna, akik érdekelnek engem. Igaz, most már mindegy, mert elolvastam ezt a könyvet – egyébként nagyon hamar el lehet olvasni, épp azért, mert konkrétan alig van benne valami.

A történet röviden (hogyan máshogy): a regény egy testvérpárról szól – a tizenéves Lorenzo és a fiatal huszonéves Olivia mindketten gondokkal küzdenek. Lorenzónak beilleszkedései problémái vannak az iskolában, folyton kívülállónak érzi magát, nincsenek barátai, viszont – úgy tűnik – a tizennégy éves korban egészségesnél jóval szorosabb kapcsolat fűzi az anyjához (mondom: úgy tűnik – ebben a regényben tényleg minden csak utalás, de minden épphogycsak-utalás, és semmi nincs rendesen alátámasztva tényekkel, úgyhogy ha másmilyen kedvem volna, Lorenzo és az anyja kapcsolatát még huszonhat különböző módon tudnám értelmezni). A fiút a regény elején a menő osztálytársai meghívják magukkal síelni, az anyja pedig örül, hogy a fiának végre vannak barátai. Ám Lorenzót igazából egyáltalán nem is hívták meg síelni, úgyhogy aznap, amikor el kéne utaznia az osztálytársaival, beveszi magát a házuk pincéjébe, egy heti cuccal felszerelkezve, s úgy tervezi, hogy békés magányban, könyvekkel és számítógépes játékokkal fogja tölteni a hetet. Aztán felbukkan féltestvére, a drogfüggő Olivia, aki épp szeretne leszokni, s aki épp az elvonás legnehezebb szakaszában van, Lorenzo pedig – bár eleinte a francba kívánja a nővérét, amiért az megzavarta a nyugalmát – lassan megbarátkozik a helyzettel, és segít Oliviának, amennyire tőle telik.

A pincében töltött pár nap történetén kívül (vagy belül) olvashatunk a testvérek családi hátteréről, a szüleikkel való kapcsolatukról és néhány gyerekkori traumáról is – mindebből, gondolom, ki kéne rajzolódnia valamiféle képnek egy diszfunkcionális, sokféle módon elcseszett családról, amelyben a pénz pótolja a figyelmet és a törődést – de az egész szörnyen elnagyolt, kidolgozatlan és homályos. Mint ahogy elnagyolt és kidolgozatlan annak az ábrázolása is, hogy hogyan segít egymáson a két testvér, s hogy milyen csodálatos (?) módon találnak egymásra. Sejtem én, hogy kettőjük kapcsolatának őszintének és mélynek kéne tűnnie, de két közepesen heves veszekedés meg egy könnyes-drámai múltidézős beszélgetés leírása kevés ahhoz, hogy elhiggyem (vagy egyáltalán: érzékeljem) ezt az őszinteséget és mélységet. (Gyakran gondolkodom azon, mitől tartok valamit hihetőnek/hitelesnek/elképzelhetőnek egy könyvben, de még nem jöttem rá. De az például biztosan nem árt, ha az író leír dolgokat.)

Szóval, az Én és te szerintem túlságosan szűkmarkúan bánik a szavakkal – Ammaniti túl keveset mond el, és túl sok lyukat hagy, amit nekem kellene kitöltenem. Ez máskor valószínűleg nem is zavarna, hiszen általában szeretem, ha nincs minden kimondva és megmagyarázva, és azt sem bánom, ha mindenféle homályos utalások alapján kell eligazodnom és értelmeznem az eseményeket – viszont Ammaniti főszereplői számomra teljesen érdektelenek és jellegtelenek (hiszen jóformán semmit nem tudok róluk), én meg minek foglalkozzak azzal, hogy színtelen szereplőkkel kapcsolatos elejtett utalások köré építsek magamban egy egész történetet.