B. S. Johnson: Szerencsétlenek - The Unfortunates
A regény sportriporterként dolgozó narrátora egy szombati napon megérkezik egy jellegtelen angol kisvárosba, hogy a délutáni focimeccsről tudósítson. Nem is igen törődik a környezetével, de aztán hirtelen rájön, hogy ezt a várost ismeri: járt már itt, még egyetemistaként, hogy barátjával, Tonyval találkozzon, aki azóta már meghalt. S amint a narrátor ráismer a városra, rögtön előjönnek az emlékei – minden és bármi, ami egy kicsit is kapcsolódik a barátjához: hogy min dolgoztak, mit ettek, mit balhéztak, amikor egyszer Tony nála időzött Londonban; hogy milyen volt abban a panzióban tölteni a hétvégét a nagy szerelmével, amelyet Tony ajánlott neki; vagy hogy mit érzett akkor, amikor már egyértelmű volt, hogy Tony nem fog meggyógyulni a betegségéből.
Az emlékezés persze eléggé öntudatlan, asszociatív és véletlenszerű folyamat, és az emlékeket más sorrendben is el lehetne mondani. B. S. Johnson ezt a véletlenszerűséget és felcserélhetőséget a könyv fizikai formájában is érzékeltette, legalábbis az eredeti kiadásban, ahol a regény fejezeteit nem fűzték össze, s az elsőt és az utolsót leszámítva mindenki olyan sorrendben olvashatta őket, ahogy neki tetszett. A magyar változatnak persze rendes könyvformája van, de az ehhez a kiadáshoz írt előszavában Johnson ajánl egy jó módszert arra, hogy magyarul is épp úgy (épp olyan véletlenszerű sorrendben) olvashassuk a regényét, mint ahogy az angolul megjelent.
Én amúgy most nem foglalkoztam Johnson javaslatával, hanem úgy olvastam a fejezeteket, ahogy a könyvben egymás után következtek, és mielőtt olvasni kezdtem, voltak is kétségeim, hogy vajon milyen lehet (és tényleg működhet-e) egy regény, amiben (elvileg?) mindegy, hogy milyen sorrendben olvasom a fejezeteket. De elolvasva a könyvet most már elhiszem, hogy ez működhet – legalábbis Johnson megcsinálta ezt, remekül, és még értelme is van annak, amit csinált, hiszen valóban sikerült ezzel (is) érzékeltetnie az emlékezés és a gondolkodás sokszor kaotikus folyamatát, vagyis a Szerencsétlenek nemcsak kísérletezés a kísérletezés kedvéért. (Amivel, írtam már sokszor, szintén nem volna semmi bajom, de azért általában jobban szeretem, ha valaminek értelme is van.)
Johnson előszava egyébként nem volt túl meggyőző és szimpatikus – egyrészt az író kissé túlságosan dühös-harcias benyomást keltett bennem, ahogy az újító kedv hiányával meg úgy általában az irodalommal kapcsolatban vagdalkozott, másrészt meg egyáltalán nem értek egyet azzal a kijelentésével, hogy ami fikció, az hazugság. De ez végül is mindegy, nyugodtan lehet valaki dühös-harcias, és írhat olyasmiket egy előszóban, amikkel nem értek egyet, ha ilyen jó könyvet tud írni, mint ez.
Végül pedig: nekem is van javaslatom az olvasás módjával kapcsolatban: erősen ajánlott egyhuzamban elolvasni a könyvet (nem hosszú, szerintem maximum 3 óra alatt végigolvasható, és bánom is, hogy nem egyszerre olvastam el), mert Johnson töredékes-darabos, ugyanakkor furcsa módon nagyon is lendületes és könnyen követhető tudat-emlékfolyama akkor hat a legerősebben. Hat egyébként is, persze – és sokszor rettentően ijesztő és felkavaró ennyire belemászni a narrátor agyába és emlékeibe, és ennyire közvetlenül megtapasztalni valaki más gondolkodásának a káoszát.
Az emlékezés persze eléggé öntudatlan, asszociatív és véletlenszerű folyamat, és az emlékeket más sorrendben is el lehetne mondani. B. S. Johnson ezt a véletlenszerűséget és felcserélhetőséget a könyv fizikai formájában is érzékeltette, legalábbis az eredeti kiadásban, ahol a regény fejezeteit nem fűzték össze, s az elsőt és az utolsót leszámítva mindenki olyan sorrendben olvashatta őket, ahogy neki tetszett. A magyar változatnak persze rendes könyvformája van, de az ehhez a kiadáshoz írt előszavában Johnson ajánl egy jó módszert arra, hogy magyarul is épp úgy (épp olyan véletlenszerű sorrendben) olvashassuk a regényét, mint ahogy az angolul megjelent.
Én amúgy most nem foglalkoztam Johnson javaslatával, hanem úgy olvastam a fejezeteket, ahogy a könyvben egymás után következtek, és mielőtt olvasni kezdtem, voltak is kétségeim, hogy vajon milyen lehet (és tényleg működhet-e) egy regény, amiben (elvileg?) mindegy, hogy milyen sorrendben olvasom a fejezeteket. De elolvasva a könyvet most már elhiszem, hogy ez működhet – legalábbis Johnson megcsinálta ezt, remekül, és még értelme is van annak, amit csinált, hiszen valóban sikerült ezzel (is) érzékeltetnie az emlékezés és a gondolkodás sokszor kaotikus folyamatát, vagyis a Szerencsétlenek nemcsak kísérletezés a kísérletezés kedvéért. (Amivel, írtam már sokszor, szintén nem volna semmi bajom, de azért általában jobban szeretem, ha valaminek értelme is van.)
Johnson előszava egyébként nem volt túl meggyőző és szimpatikus – egyrészt az író kissé túlságosan dühös-harcias benyomást keltett bennem, ahogy az újító kedv hiányával meg úgy általában az irodalommal kapcsolatban vagdalkozott, másrészt meg egyáltalán nem értek egyet azzal a kijelentésével, hogy ami fikció, az hazugság. De ez végül is mindegy, nyugodtan lehet valaki dühös-harcias, és írhat olyasmiket egy előszóban, amikkel nem értek egyet, ha ilyen jó könyvet tud írni, mint ez.
Végül pedig: nekem is van javaslatom az olvasás módjával kapcsolatban: erősen ajánlott egyhuzamban elolvasni a könyvet (nem hosszú, szerintem maximum 3 óra alatt végigolvasható, és bánom is, hogy nem egyszerre olvastam el), mert Johnson töredékes-darabos, ugyanakkor furcsa módon nagyon is lendületes és könnyen követhető tudat-emlékfolyama akkor hat a legerősebben. Hat egyébként is, persze – és sokszor rettentően ijesztő és felkavaró ennyire belemászni a narrátor agyába és emlékeibe, és ennyire közvetlenül megtapasztalni valaki más gondolkodásának a káoszát.
