Javier Marías: Beleszerelmesedések
A fiatal nő, María, évekig ugyanabban a kávézóban reggelizik, s évekig figyeli a szintén mindennap ott reggeliző házaspárt. Nem avatkozik az életükbe, nem bámulja őket feltűnően, egyszerűen csak jobban indul a napja, ha látja őket, hiszen erre a párra jó ránézni: látszik rajtuk, hogy milyen szívesen beszélgetnek egymással, s milyen jól érzik magukat együtt. Aztán egy nap a házaspár nem jön többé reggelizni, s a feleség csak hónapokkal később bukkan fel újra, egyedül. Addigra María már megtudta, hogy a nő férje gyilkosság áldozata lett, s amikor az özvegy egyedül marad az asztalánál, nem tud ellenállni a késztetésnek, hogy odamenjen és szóljon hozzá néhány szót – hiszen a sok évnyi „közös” reggelizés után úgy érzi, valamiképpen részese volt a házaspár életének, de legalábbis nem voltak teljesen idegenek egymás számára.
María együttérző szavaiból aztán kapcsolatok egész láncolata bontakozik ki: az özvegy, Luisa, meghívja magához a nőt, és meglepő őszinteséggel tárja fel előtte állandó fájdamát, amit férje halála után érez. A látogatás során María aztán futó ismeretséget köt az özvegy és a halott férj, Miguel régi barátjával, Javierrel is. Vele később kötetlen viszonyba bonyolódik, bár ő többet szeretne a férfitól – aki viszont Luisától szeretne többet, s mint kiderül, bármire hajlandó, hogy elérje a célját.
Bár mindez leírva talán kissé úgy hangzik, mint egy bonyodalmas, szappanopera-szerű szerelmi történet, amelyben mindenki szíve valaki másért fáj, ebből csak a bonyodalmas igaz – az sem negatív értelemben, hanem pusztán azért, mert Javier Marías történeteiben soha semmi nem egyszerű vagy egyértelmű, s minden újabb kapcsolat vagy beszélgetés jóformán végtelen mennyiségű kérdéshez, kételyhez és alternatív történethez vezet. Hiszen soha senki nem lehet benne egészen biztos, hogy amit megtud a másikról és a másiktól, az az igazság-e, az igazság egy része, az igazság szabadon értelmezett verziója, vagy pedig egyértelműen hazugság (avagy fikció) – ennek ellenére természetesen mindenki tudni vágyik, hajlandó (vagy hajlamos) elfogadni-elhinni a neki elmesélt történeteket, ezek hiányában pedig maga áll elő a számára tetszetős vagy hihetően hangzó történetverziókkal.
A Beleszerelmesedések szereplői is a történetek (elbeszélések) bűvöletében élnek: Javier például, miközben Maríának mesél a Luisa iránt táplált érzelmeiről és arról, hogy reményei szerint előbb-utóbb megnyeri magának a vigasztalhatatlan özvegy szívét, folyamatosan Balzac egyik kisregényével példálózik, s úgy véli, a fiktív történet mintegy igazolja az ő nem-fiktív érzelmeinek és elgondolásainak létjogosultságát. Vagy említhetem Maríát is, aki egy könyvkiadóban dolgozik, tehát a fikciókkal és kitalált igazságokkal eleve közeli kapcsolatot ápol; a Luisával vagy Javierrel folytatott beszélgetései során pedig gyakran tölti ki a történetek hézagait úgy, hogy egészen hosszú beszélgetéseket és bonyolult eseménysorokat talál ki magában. Ezek sokszor zavarbaejtően valóságosnak tűnnek, s könnyen előfordulhat, hogy csak később, az igazság (vagy egy másik fikció) napvilágra kerülésekor jövünk rá, hogy a kétszáz oldallal korábban olvasott történetverzió „csupán” María képzeletének terméke volt – ami ugyanakkor semmivel sem értéktelenebb (vagy hihetetlenebb) az igazságnál.
S bár a könyv konkrét eseményeit néhány sorban le lehetne írni, a végtelen hosszú s gyakran többszörös közbevetésekkel tűzdelt mondatokban megírt, folyamatosan burjánzó, ismétlődő, egymásra épülő, egymásba ágyazódó, majd az újabb történetek függvényében megkérdőjeleződő és újraíródó történeteket nem lehetne egykönnyen összefoglalni, és nem is volna érdemes megpróbálni – hiszen a könyv elbűvölő, hipnotikus hatása épp ezekből a történetekből fakad. S abból, ami bennük rejlik, s amit a könyv utolsó lapjai is sejtetnek: hogy legyen bármilyen bizonytalan, megkérdőjelezhető, sokféle verzióban létező (és mindezek miatt végső soron nyugtalanító) minden történet, léteznek beleszerelmesedések, amelyek mindenféle kételyt eloszlatnak, legalább annak a fejében, aki átéli őket.
María együttérző szavaiból aztán kapcsolatok egész láncolata bontakozik ki: az özvegy, Luisa, meghívja magához a nőt, és meglepő őszinteséggel tárja fel előtte állandó fájdamát, amit férje halála után érez. A látogatás során María aztán futó ismeretséget köt az özvegy és a halott férj, Miguel régi barátjával, Javierrel is. Vele később kötetlen viszonyba bonyolódik, bár ő többet szeretne a férfitól – aki viszont Luisától szeretne többet, s mint kiderül, bármire hajlandó, hogy elérje a célját.
Bár mindez leírva talán kissé úgy hangzik, mint egy bonyodalmas, szappanopera-szerű szerelmi történet, amelyben mindenki szíve valaki másért fáj, ebből csak a bonyodalmas igaz – az sem negatív értelemben, hanem pusztán azért, mert Javier Marías történeteiben soha semmi nem egyszerű vagy egyértelmű, s minden újabb kapcsolat vagy beszélgetés jóformán végtelen mennyiségű kérdéshez, kételyhez és alternatív történethez vezet. Hiszen soha senki nem lehet benne egészen biztos, hogy amit megtud a másikról és a másiktól, az az igazság-e, az igazság egy része, az igazság szabadon értelmezett verziója, vagy pedig egyértelműen hazugság (avagy fikció) – ennek ellenére természetesen mindenki tudni vágyik, hajlandó (vagy hajlamos) elfogadni-elhinni a neki elmesélt történeteket, ezek hiányában pedig maga áll elő a számára tetszetős vagy hihetően hangzó történetverziókkal.
A Beleszerelmesedések szereplői is a történetek (elbeszélések) bűvöletében élnek: Javier például, miközben Maríának mesél a Luisa iránt táplált érzelmeiről és arról, hogy reményei szerint előbb-utóbb megnyeri magának a vigasztalhatatlan özvegy szívét, folyamatosan Balzac egyik kisregényével példálózik, s úgy véli, a fiktív történet mintegy igazolja az ő nem-fiktív érzelmeinek és elgondolásainak létjogosultságát. Vagy említhetem Maríát is, aki egy könyvkiadóban dolgozik, tehát a fikciókkal és kitalált igazságokkal eleve közeli kapcsolatot ápol; a Luisával vagy Javierrel folytatott beszélgetései során pedig gyakran tölti ki a történetek hézagait úgy, hogy egészen hosszú beszélgetéseket és bonyolult eseménysorokat talál ki magában. Ezek sokszor zavarbaejtően valóságosnak tűnnek, s könnyen előfordulhat, hogy csak később, az igazság (vagy egy másik fikció) napvilágra kerülésekor jövünk rá, hogy a kétszáz oldallal korábban olvasott történetverzió „csupán” María képzeletének terméke volt – ami ugyanakkor semmivel sem értéktelenebb (vagy hihetetlenebb) az igazságnál.
S bár a könyv konkrét eseményeit néhány sorban le lehetne írni, a végtelen hosszú s gyakran többszörös közbevetésekkel tűzdelt mondatokban megírt, folyamatosan burjánzó, ismétlődő, egymásra épülő, egymásba ágyazódó, majd az újabb történetek függvényében megkérdőjeleződő és újraíródó történeteket nem lehetne egykönnyen összefoglalni, és nem is volna érdemes megpróbálni – hiszen a könyv elbűvölő, hipnotikus hatása épp ezekből a történetekből fakad. S abból, ami bennük rejlik, s amit a könyv utolsó lapjai is sejtetnek: hogy legyen bármilyen bizonytalan, megkérdőjelezhető, sokféle verzióban létező (és mindezek miatt végső soron nyugtalanító) minden történet, léteznek beleszerelmesedések, amelyek mindenféle kételyt eloszlatnak, legalább annak a fejében, aki átéli őket.
