Azt már írtam úgy fél évvel ezelőtt, a Fuharosok kapcsán, hogy fura ellenérzésekkel viseltetek Esterházy Péter művei iránt. Ennek persze számos oka van, s ezekről is írtam már, gyanítom, hogy többször is – a legfontosabb közülük az, hogy a mai-magyar-posztmodernt sokszor félelmetes, élvezhetetlen és öncélú, hivalkodó művészkedésnek érzem, s az ilyesmi véletlenül kevéssé jön be nekem.

Mindenesetre a Fuharosokat tavaly (második olvasásra) igen jó könyvnek tartottam (mármint: nem tetszett, de jónak tartottam), úgyhogy már akkor gondoltam, hogy a továbbra is meglévő idegenkedésem ellenére biztos fogok még más Esterházy-könyvet is olvasni, mert kíváncsi vagyok. Most megtettem, és bár a Kis Magyar Pornográfia sok részletét szintén jónak (sőt: időnként még élvezetesnek is) tartom, igazán ez a könyv sem tetszik. (Mostanában gyakran gondolkodtam azon, hogy vajon kötelező-e, hogy tetsszen is nekem valami, ami a közvélekedés – vagy a saját vélekedésem – szerint jó, és muszáj-e mindenáron megpróbálnom megszereti valamit/valakit, amitől/akitől akár többszöri kísérletezés után is idegenkedem [vagy: egyenesen hülyét kapok]. Hát, szerintem biztos nem lehet ez kötelező, úgyhogy nem hiszem, hogy a továbbiakban sok Esterházy-könyvet fogok olvasni.)

S hogy viszonylag hosszadalmas és a tárgyhoz csak félig kapcsolódó elmélkedéseim után végre mondjak valamit a könyvről is: az biztos, hogy pont azt adja, amit a címe sejtet: hónalj- és izzadságszagú, hol ordenáré, hol betegesen mulatságos, hol (kínosan) kreatív(kodó), hol pedig rémesen sivár és elkedvetlenítő magyarpornót, amitől többször tépem a hajam, mint ahányszor nem. Ez persze nemcsak azon múlik, hogy hogyan ír Esterházy – hiszen amiről ír (a nagy büdös magyarvalóság mindenféle aspektusa), az már maga olyasmi, ami alkalmas arra, hogy felzaklasson engem. Viszont Esterházy stílusát is sokszor találom kikészítőnek – az ő speciálisan kacifántos írásmódja gyakran irritál.

Amit viszont élveztem a könyvben: a vitathatatlan nyelvi és egyéb fajta kreativitást – mert amikor Esterházy nem kreatívkodik, hanem csak úgy simán kreatív, az szerintem szuper. (Arra természetesen nincsen használható meghatározásom, hogy mit tartok kreativitásnak és mit kreatívkodásnak – pusztán az érzéseimről beszélek most.) Egyrészt eszméletlen jól tud rövid-de-teljes történeteket írni (főleg a könyv utolsó, a Lélek mérnöke c. részében olvasható rövidek tetszenek, sok közülük nagyon erős és hatásos); másrészt pedig rém élvezetes, amikor egy ötletet következetesen végigcsinál (ilyen pl. a harmadik fejezet, ami – majdnem – csupa kérdő mondatból áll).

Illetve, további örömforrás: mondhatni, elégedett voltam, mert míg a Fuharosokban nagyjából kettő posztmodernkedős (jelöletlen) idézetet sikerült felismernem, ebben a könyvben körülbelül négyet – és az ilyesmi minden egyes alkalommal (persze nemcsak Esterházy, hanem bárki esetében) igen nagy örömömre szolgál. Mellesleg azt hiszem, hogy – mivel számomra az intertextuális hülyülések-utalások jelentik az egyik legnagyobb élvezetet a mindenféle posztmodern művekben – még további nagyon-sok-egyebet kell elolvasnom, s utána valószínűleg nagyobb megelégedéssel és élvezettel tudok majd újabb Esterházy-könyveket olvasni – ha akarok.