Richard Yates: Egy jó iskola - A Good School
A regény egyik szereplője által csak mézeskalács-iskolának nevezett bentlakásos intézmény, a Dorset Gimnázium egyesek szerint „jó iskola”, mások szerint viszont inkább „furcsa”. A Dorset Gimnázium épp annyira furcsa, amennyire a bentlakásos fiúiskolák – legalábbis az irodalomban – azok szoktak lenni. Az idilli környezetben, a külvilág zajától távol fekvő intézményben kis helyre koncentrálódnak a szenvedélyek és az indulatok, és a „kívülállók”, illetve az értelmes időtöltési lehetőségek hiánya miatt mindenki kénytelen beérni azokkal az emberekkel és azokkal a (beteges) szórakozásokkal és kisebb-nagyobb mértékben szadista játékokkal, amelyek elérhetők számára: a már házasemberként megnyomorodott tanár felesége az iskola macsójával, a franciatanárral tölti a délutánjait; a diákok cikizik és terrorizálják azokat a fiúkat, akiket valamiért gyengének látnak; a tornatanár pedig a világháborúra készülődés jegyében mindennap végigzavarja a bentlakókat az általa tervezett akadálypályán.
De a meglehetősen töredékes, inkább csak lazán összekapcsolódó epizódok sorozatából álló regényben valójában nem történik semmi különös, csak a szokásos módon eltelik pár tanév, és az iskolai élet megszokott (megszokottan furcsa) menetét még a II. világháború is csak annyiban zavarja meg, hogy néhány korábbi (vagy frissen végzett) diák az életét veszti – amiről aztán lehet meleg hangú, patetikus cikkeket írni az iskolaújságba. A külvilág néhány efféle benyomulását leszámítva az iskola közössége valóban zárt, s a szereplők sikerei és kudarcai csakis az iskolán belül számítanak bármit is: a Dorset Gimnázium falain kívül senkit nem érdekel, ki kivel csalja meg a házastársát, és annak sincs nagy jelentősége a „való életben”, hogy az iskola egyik sokat cikizett balekja, William Grove a gimnáziumban töltött évek során lassan megszabadul a balekszereptől, és fontos ember lesz belőle az iskolaújság főszerkesztőjeként.
A könyv sok szereplőt felvonultat, viszont szinte teljesen hiányzik belőle az a fajta felkavaró, részletekbe menő lélek-szétdarabolás, ami például a szerző A szabadság útjai című regényére jellemző. Yates ebben a könyvben sokkal kevésbé mélyed el az egyes szereplők gondolataiban és érzelmeiben, s bár ha nagyon akarjuk, akkor kinevezhetjük Williamet a főszereplőnek, és a történetet tekinthetjük az ő fejlődési regényének (már csak azért is, mert a regény egyes szám első személyben megírt prológusa és epilógusa az ő szemszögéből íródott és az ő tapasztalatait összegzi), én inkább azt mondanám, hogy ez egy főszereplő nélküli történet, amelyben senki sem igazán fontos – de miért is lenne bárki fontosabb a többieknél, hiszen senkivel nem történik semmi „lényeges”, vagy legalábbis semmi olyan, ami ne történhetne meg bárki mással is.
Lehet, hogy ez így nem tűnik éppen észveszejtően izgalmasnak (nekem a könyv befejezése után volt is némi hiányérzetem – örültem volna több részletnek, több rendesen kifejtett, nemcsak röviden felvázolt „drámának”), de ahogy telik az idő, egyre inkább úgy gondolom, ez a regény jól van így – vagyis épp így van jól, mert a mézeskalács-iskola bentlakóinak történetdarabkái épp így „életszerűek”.
De a meglehetősen töredékes, inkább csak lazán összekapcsolódó epizódok sorozatából álló regényben valójában nem történik semmi különös, csak a szokásos módon eltelik pár tanév, és az iskolai élet megszokott (megszokottan furcsa) menetét még a II. világháború is csak annyiban zavarja meg, hogy néhány korábbi (vagy frissen végzett) diák az életét veszti – amiről aztán lehet meleg hangú, patetikus cikkeket írni az iskolaújságba. A külvilág néhány efféle benyomulását leszámítva az iskola közössége valóban zárt, s a szereplők sikerei és kudarcai csakis az iskolán belül számítanak bármit is: a Dorset Gimnázium falain kívül senkit nem érdekel, ki kivel csalja meg a házastársát, és annak sincs nagy jelentősége a „való életben”, hogy az iskola egyik sokat cikizett balekja, William Grove a gimnáziumban töltött évek során lassan megszabadul a balekszereptől, és fontos ember lesz belőle az iskolaújság főszerkesztőjeként.
A könyv sok szereplőt felvonultat, viszont szinte teljesen hiányzik belőle az a fajta felkavaró, részletekbe menő lélek-szétdarabolás, ami például a szerző A szabadság útjai című regényére jellemző. Yates ebben a könyvben sokkal kevésbé mélyed el az egyes szereplők gondolataiban és érzelmeiben, s bár ha nagyon akarjuk, akkor kinevezhetjük Williamet a főszereplőnek, és a történetet tekinthetjük az ő fejlődési regényének (már csak azért is, mert a regény egyes szám első személyben megírt prológusa és epilógusa az ő szemszögéből íródott és az ő tapasztalatait összegzi), én inkább azt mondanám, hogy ez egy főszereplő nélküli történet, amelyben senki sem igazán fontos – de miért is lenne bárki fontosabb a többieknél, hiszen senkivel nem történik semmi „lényeges”, vagy legalábbis semmi olyan, ami ne történhetne meg bárki mással is.
Lehet, hogy ez így nem tűnik éppen észveszejtően izgalmasnak (nekem a könyv befejezése után volt is némi hiányérzetem – örültem volna több részletnek, több rendesen kifejtett, nemcsak röviden felvázolt „drámának”), de ahogy telik az idő, egyre inkább úgy gondolom, ez a regény jól van így – vagyis épp így van jól, mert a mézeskalács-iskola bentlakóinak történetdarabkái épp így „életszerűek”.
