Esterházy Péter: Fuharosok

Körülbelül egy bekezdést olvastam el a Fuharosokból, amikor felötlött bennem a kérdés, hogy mégis hogy támadhatott annak idején az az ötlete az egyébként szuper és imádott gimnáziumi magyartanáromnak, hogy elolvastassa ezt a könyvet a tizenhét évesekből álló irodalom fakultációs csoportjával. Persze bizonyára nagyon okosak, érdeklődők meg érettek lehettünk, de annyira biztos nem voltunk azok, hogy bármit is megérthessünk ebből a regényből. Emlékszem egyébként, hogy főleg olyasmikről beszélgettünk e könyv kapcsán, hogy miért nevezhető regénynek, ha egyszer ennyire rövid, meg hogy általában milyen kritériumoknak kell megfelelnie egy könyvnek ahhoz, hogy regénynek hívjuk – csupa elméleti dologról, ami nekem mindig is bejött. Mindenesetre most, hogy újraolvastam a könyvet, meglepő volt azzal szembesülnöm, hogy milyen rettentően testi, fizikai, és mennyire nem elméleti ez a könyv – erre az oldalára nem emlékeztem. (És aztán azon is meglepődtem, amikor azt olvastam, hogy egyébként ez a könyv 12. osztályos kötelező olvasmány – erről fogalmam sem volt, mert a rendes magyarórán a közelébe sem jutottunk a 20. század második felének irodalmához.)(És bár furcsán hangzik ezzel a könyvvel kapcsolatban ilyet írni, de a rend kedvéért leírom, hogy a poszt spoileres.)

Szóval a Fuharosok egy regény. Nagyon rövid, körülbelül egy óra alatt elolvasható. A történet egy felnőtté avatási/felnőtté válási szertartásféleségről szól: egy reggel megérkeznek a nagy bundákba öltözött, félelmetes férfiasságtól duzzadó fuharosok, s az érkezésük tiszteletére az anyja és a nővérei szépen felöltöztetik és – ami a legfontosabb – tiszta bugyit adnak a meghatározatlan korú, de szerintem még bőven 15 alatt lévő Zsófira. A fuharosok aztán beveszik magukat a házba, esznek, isznak, dúlnak, elveszik, ami jár nekik, aztán elmennek, és a csupa nőből álló háztartás feltehetően most újra békében élhet egy ideig, de legalábbis a fuharosok következő látogatásáig.

Mint mondom, olvasás közben végig az járt a fejemben, hogy hogy lehet ezt a könyvet tizenhét évesekkel olvastatni. Egyrészt ez a fajta brutális, mindent beborító testiség meg ez az egész „szex mint hatalom – szex mint behódolás – szex mint kiszolgáltatottság – szex mint ellenállás” gondolatkör szerintem felfoghatatlan olyan fiatalon (vagy csak szokás szerint naiv vagyok – számomra ez mindenesetre felfoghatatlan/értelmezhetetlen volt tizenhét évesen), másrészt meg ez az Esterházy-féle (vagy végül is akármiféle) posztmodern szintén nem olyasmi, amit tizenévesen könnyű érteni. (Nekem most sem volt könnyű Esterházyt érteni, és az író híres intertextuális utalásaiból talán ha kettőt felismertem, de az azért igen sokat segített, hogy az első olvasás óta eltelt időben sok más könyvet elolvastam, és ha nem is ismerem fel a konkrét utalásokat, legalább egy kicsivel jobban tudom magukat a szavakat értelmezni.)

A Fuharosok egyébként nagyon „irodalmi” (nyilván), roppant lírai, és rengeteg kihagyás van benne. Ami viszont nincs kihagyva, hanem benne van, az annyira jelentés- és érzelemgazdag, hogy néha elég egy-egy mondat, hogy teljesen összetörje a szívemet. Mint például az, amit a csúf Lovag mond azután, hogy a csupa erő Zsófi mintegy „felajánlja neki”, hogy a túláradó energiájával segít rajta:

„Szóval így, csak úgy, hát ennyire, mi nekem jut, ez hát, a szándék, ez volna ajándékom?, e túlcsorgás, habos folyás egy rézüst oldalán, személytelenül ez, mi maradna akárkinek?!”

Ebben az egyetlen szörnyű, meg-megakadó, dühös, vádló, frusztrált, öntudatos és megbántott mondatban benne van minden, amit csak egy leereszkedő módon kezelt ember (szerelmes?) érezhet és gondolhat, amikor ő az egészet, a mindent szeretné, de a másik csak a „fölösleges” érzelmeivel és erejével akarja őt megajándékozni. És ez csak egy mondat volt. Nyilván nem mindegyik mondat ennyire erős, de az biztos, hogy rengeteg hasonlóan letaglózó erejű részlet van a könyvben, úgyhogy a Fuharosok felér egy érzelmi sokkterápiával. (Kicsit olyan volt ez a könyv nekem, mint Németh Lászlótól az Iszony, úgy nagyjából százszor durvább változatban.)

(Egyébként nem tudom, mi okból, de nemhogy nem vagyok Esterházy rajongója, de eddig nem is igen érdekeltek a könyvei. Ezen kívül mást még nem olvastam tőle, és ezt most részben azért olvastam újra, mert gondoltam, talán úgy lesz a legegyszerűbb megpróbálni leküzdeni az író iránt érzett megmagyarázhatatlan ellenszenvemet [vagy legalább megérteni az ellenszenv okát], ha olyasmit olvasok tőle, amit legalább már egy kicsit ismerek. És bár még mindig nem szeretem Esterházyt és nem tudom, hogy miért nem szeretem, viszont most már szeretnék más dolgokat is elolvasni tőle.)