A kisregény főszereplője Daisy Miller, a csinos, vidám, csacska amerikai leányzó, aki az anyjával és az öccsével épp Európában utazgat. Daisy gazdag és elegáns társasági hölgy, viszont nem tartozik a szigorú értelemben vett „elit társasághoz”-hoz, ahhoz ugyanis túlságosan tapintatlan, szabad és öntörvényű: például nem habozik hivatalos bemutatás nélkül szóba állni idegenekkel, vagy nyilvános helyeken kettesben sétálgatni egy olyan férfival, aki nem a rokona és nem a vőlegénye. A történet elején az épp Svájcban időző lány megismerkedik Winterbourne-nal, a régóta Európában élő – s ezért az otthoni társasági modort már kevéssé ismerő – amerikai férfival, s szépségével és fesztelen, nyílt, ártatlanságot sugárzó modorával azonnal elbűvöli őt. Ám a férfi nem hagyja magát teljesen elszédíteni, s rögtön agyalni kezd: vajon Daisy tényleg olyan ártatlan, különleges és kedves, mint amilyennek látszik? Vagy minden amerikai lány így viselkedik, s Daisy igazából csak egy átlagos(an romlott) kis flörtkirálynő?

Winterbourne nagyjából az egész történet során ezen töpreng, s bár (akarata ellenére) beleszeret (?) a lányba, képtelen szemet hunyni Daisy viselkedésnek „illetlen” elemei felett (természetesen csak akkor, ha a lány mással illetlenkedik; a megismerkedésük idején még nagyon is tetszett neki, hogy mondjuk Daisy fél óra ismeretség után felvetette az ötletet, hogy nézzék meg kettesben a közeli kastélyt). Ezért aztán később, amikor újra találkoznak Rómában, leginkább csak morcosan és elítélően figyeli, hogy Daisy hogyan űzeti ki magát a „társaságból” s hogyan rohan a vesztébe, és meg sem próbálja megérteni őt.

A Daisy Millerhez hasonló, állítólagosan „lázadó”, önfejű, szabályokkal nem törődő szereplőkről olvasva mindig azon gondolkodom, vajon tényleg „lázadás”, arisztokrata-pukkasztás, vagy egyáltalán: tudatos dolog-e az, hogy ezek az alakok úgy élnek, ahogy akarnak, azt mondják, amit gondolnak, és azt kérdezik meg, amire kíváncsiak – akkor is, ha a korukban vagy környezetükben ez egyáltalán nem elfogadott. A könyv fülszövegében is felteszik a kérdést: a főszereplő viselkedése direkt-dacolás a szokásokkal, vagy abból fakad, hogy Daisy Miller egyszerűen nem ismeri a szokásokat?

Az én elméletem az, hogy ezek közül egyik sem igaz. Daisy Miller ismeri a szokásokat (és időnként úgy tűnik, bántja is, hogy a szabályokhoz nem alkalmazkodó viselkedése miatt kiközösítik a társaságból), viszont nem dacból vagy épp ifjúkori szeleburdiságból nem követi őket, hanem csak azért, mert számára tényleg értelmezhetetlen és érthetetlen a gondolat, hogy mondjuk miért ne tölthetné kettesben az idejét azzal, akinek élvezi a társaságát.

Persze a 19. század végén más erkölcsök, más szabályok voltak érvényben, és korábban, amikor hasonló jellegű, „(amerikai) arisztokrácia vs. önálló nő”-történeteket olvastam (pl. Edith Wharton könyveit), gyakran gondoltam arra, micsoda szerencse, hogy most, itt nem olyan fullasztó a világ s nincs annyi szabály, mint kb. 100-120 évvel ezelőtt. Most viszont nem úgy olvastam Daisy Miller történetét, hogy közben arra gondoltam: de jó, hogy én most élek, mert most a világnak ezen a részén feltehetően (?) senkit sem szólnak meg, közösítenek ki vagy tesznek tönkre pont azokért a dolgokért, amiket Daisy csinál – hiszen a mostani Daisy Millerek valószínűleg ugyanúgy (mű-)felháborodást keltenek másokban, csak más dolgokkal – holott, úgy érzem, egy Daisy Millernek aztán esze ágában sincs, hogy bárkit is megbotránkoztasson, egyszerűen csak élni akar, ártatlanul, és senki másnak sem ártva. (Él is, amíg hagyják.) S bár, mint mondtam, a férfi főszereplő legnagyobb dilemmája az, hogy Daisy vajon „ártatlan” teremtés-e (nyilván nemcsak szexuális értelemben véve), én végig úgy éreztem, hogy igen, az.

Henry James amúgy – velem ellentétben – nem moralizál, és nem érzem, hogy bármiféle tanulságot igyekezne a fejembe verni, s ezért jobban tetszik, mint mondjuk Theodore Dreiser, akire egyébként több szempontból emlékeztet engem – például a világlátásában, illetve a nem éppen lényegre törő, kissé túl-bonyolított stílusában.

S ami még James stílusát illeti: sokszor olvastam már róla, hogy úgy ír, hogy a mondatait követni és a bennük lévő rejtett jelentéseket értelmezni elég nehéz. Ez utóbbiakkal kapcsolatban nem tudok mit mondani, végül is könnyen lehet, hogy most egy csomó minden felett átsiklottam, viszont az első néhány oldal után – miután megszoktam az írásmódját – nem találtam különösebben nehezen követhetőnek James szövegét. Fordítani biztosan rettentő nehéz lehet őt, de angolul olvasni sokkal könnyebb, mint amilyenre számítottam.