A regény egy zárdában játszódik, ahol idős és fiatal apácák, valamint bentlakó és a városból bejáró tanítóképzős diáklányok élnek nap nap után összezárva. A fegyelem – elvileg – nagy, s a nap minden perce pontosan be van osztva. Persze ezt kívánják a rend előírásai, de azért van ennek a nagy fegyelemnek más (nyilvánvaló) oka és célja is: az, hogy a sok – vallási vagy másféle érzületekből adódóan egzaltált – fiatal és idősebb nőnek ne legyen túl sok alkalma arra, hogy a külvilág dolgaival foglalkozhasson, vagy netán evilági szenvedélyeknek hódolhasson. De persze az érzelmek, illetve a regény legtöbb szereplőjét átható tiszta életvágy és -öröm nem hagyják csak úgy elnyomni magukat (bár vannak, akik önként próbálkoznak az elnyomásukkal, míg mások megpróbálják a világi érdeklődéseiket és örömeiket vallásos alapon megideologizálni, s ezzel a saját lelkiismeretük számára is elfogadhatóvá tenni), úgyhogy a zárda igazából távolról sem nevezhető egy csoportnyi, minden gondolatát a hitre, a jó cselekedetekre és az üdvözülésre fordító, áhítatos és szentéletű nő közös életterének. A külvilág felé persze ez látszik – a regény meg pont arról szól, amit a külvilág valószínűleg nem lát és talán nem is sejt.

A könyvben amúgy történik is valami, de a puszta történet most még a szokásosnál is kevésbé volt fontos számomra, ezért nem is írok róla. Az biztos, hogy a Hangyaboly nekem nem a cselekmény miatt tetszett, hanem az írónő stílusa miatt (ami erőteljes, buja, finom és ironikus egyszerre – csodás kombináció), és a könyv érzelmi-hangulati gazdagsága miatt.

Kaffka Margit hihetetlenül színesen és érzékien (érzékekre ható és sokszor tényleg erotikus módon) ír, mind a külvilág dolgairól (pl. mindjárt a regény elején, a zárda kertjének és a földre pottyant érett körte körül kialakuló apró kis drámának a leírásakor – látni lehet minden egyes színt, és még a körte illatát is majdnem érezni az írónő szavait olvasva), mind pedig a zárdában élő lányok-nők félig-meddig titkos, kényszerből túlfinomult, a legapróbb szavakból és gesztusokból táplálkozó, sokszor szinte kizárólag képzeletben létező és jóformán semmi valóságos alappal nem rendelkező, de nagyon is eleven érzelmeiről, szenvedélyeiről és vágyakozásairól, amelyeket ki valamelyik férfitanár, ki valami távol élő férfiismerős-udvarló, ki pedig egy társnője iránt érez.

Ami még a vágyak-szenvedélyek ábrázolását illeti, különösen érdekes, hogy a zárda elkülönült világában mennyire megnő minden apró dolog jelentősége. Ezt egyébként nagyjából szó szerint le is írja az írónő, hogy a zárda ugyanolyan kicsiben, mint a sok fiatal diáklány által epedve csodált külvilág, vagyis ott is ugyanúgy megvan az összes érzelem, intrika, szépség és undokság, mint kinn – csak talán valamivel jobban kell figyelni, hogy mindezt észre lehessen venni, de akinek ez sikerül (mint pl. az egyik főbb szereplőnek, Erzsinek), az a zárdában is jól tud mulatni, vagy egyáltalán: életnek nevezhető életet tud élni.

Ez persze nem megy mindenkinek. A sok kedves, lányos kacérkodás, a titkos találkozások, szövetségek, barátságok, és a csúfolódós-intrikázós üzenetek mellett heves, ám reménytelen vonzalmakról és megalázó visszautasításokról is szó van a regényben, amelyek még jobban fájnak attól, hogy valaki egy bezárt helyen éli át őket, ahonnan nem tud elmenekülni szégyenében és bánatában. Ennek ellenére nem hiszem, hogy később erre fogok emlékezni a könyvből – hanem inkább a rengeteg színre, hangulatra és a mindent átható életörömre, ami a szereplők többségét jellemzi.