A könyv központi kérdése, hogy vajon lehet-e (szabad-e) mindenből történetet, fikciót csinálni. Én azt gondolom, szabad. Természetesen kell hozzá jó ízlés és némi tapintat (de nem kényeskedés). Yann Martel eddig magyarul megjelent műveit ismerve azt hiszem, az író mindkettővel rendelkezik – de nem mindig él velük egyformán jól. A Helsinki Roccamatio család a tények tükrében c. elbeszéléskötetben, különösen annak címadó történetében például hihetetlenül jól használja ezeket a tulajdonságokat. Sikerkönyvében, a Pi életében valamivel kevésbé jól: ott mintha ő maga is elbizonytalanodna a saját képességeit illetően – mintha nem lenne biztos benne, valóban lehet-e  mindenből fikciót csinálni. Ez a könyv pedig valahová a kettő közé esik – kicsit túlságosan „megcsinált”, nem olyan keresetlenül őszinte, viszont semmiképp sem bizonytalankodó.

A történet főszereplője egy Henry (ál)nevű író (aki, úgy tűnik, Yann Martel fiktív alteregója – legalábbis erre következtethetünk az olyasféle részletekből, mint hogy a könyvbeli író is írt egy allegorikus-szimbolikus regényt, amelynek a főszereplői állatok voltak, s ami olyan sikeres lett, hogy az író jelenleg is ebből a sikerből él). Henry a történet kezdetét megelőző öt évet egy rendhagyó holokausztkönyv írásával töltötte: írt egy fiktív történetet és egy értekezést, s a két művet egy kötetben szeretné kiadatni, megfordítható könyvként, hogy mindenki szabadon eldönthesse, a fikció vagy az értekező mű olvasásával szeretné-e kezdeni az olvasást. A kiadók azonban elzárkóznak a mű megjelentetésétől, s az író a kudarc miatt váratlanul úgy dönt, hogy felszámolja addigi életét, és feleségével együtt – nézőpont kérdése – elbújik/új életet kezd egy meg nem nevezett nagyvárosban.

Henry élvezi az új életét: csatlakozik egy amatőr színitársulathoz; egy kakaóbárban pincérkedik, újrakezdi a kora ifjúságában félbehagyott zenetanulást, a maradék idejét pedig az állatos sikerkönyvével kapcsolatban továbbra is érkező olvasói levelek megválaszolásának szenteli. Egy napon így kerül kezébe egy különös levél: a levélíró küld neki egy novellát Gustave Flaubert-től, illetve egy abszurd(nak) tetsző – egyébként valahogy Beckettre emlékeztető – dráma egyik jelenetét is mellékeli. A levélíró Henry segítségét kéri, s bár az író nem szeret ilyesféle kéréseknek eleget tenni, mégis felkeresi az ugyanabban a városban élő férfit: egy idős, komor, humortalan állatpreparátort, aki, mint mondja, a Beatrice és Vergilius című (abszurd) drámáján dolgozik, mióta az eszét tudja, ám vannak részletek, amelyekkel nem boldogul, ezért volna szüksége Henry segítségére.

Henryben érdeklődés támad a mű és annak írója iránt, és a továbbiakban rendszeresen felkeresi őt, segít neki a problémás részek megírásában, és beszélget vele – a készülő drámáról (amelynek két címszereplője egy szamár és egy bőgőmajom, és látszólag nem szól semmiről, Henryben viszont egy idő után felébred a gyanú, hogy a mű valójában a holokausztról szól); az állatok preparálásáról (amely az idős preparátor véleménye szerint arra teremt lehetőséget, hogy az ember megőrizze a múltat, illetve jóvá tegyen olyan dolgokat, amelyek „végérvényesen megtörténtek”); és a valóság fikcióvá alakíthatóságának lehetőségeiről.

És mint már említettem, tulajdonképpen az egész könyv ez utóbbi lehetőségéről szól. Martel sokféle szempontból megvizsgálja a kérdést, hogy lehetséges-e (szabad-e) történetet írni arról/abból, amire nincsenek szavak; hogy szabad-e ilyen témákról allegorikusan-szimbolikusan-metaforikusan írni; illetve hogy kell-e egyáltalán erről történetet írni. A könyv egésze is ezekre a kérdésekre reflektál. A könyvbeli író művét például azért utasítják vissza a kiadók, mert nem szól semmiről, később pedig Henry ugyanezt kérdezi az öreg preparátor holokausztdrámájáról: miről szól? Ha pedig kilépünk a könyvön belüli fiktív történetek közül és magát Yann Martel könyvét nézzük, mi is feltehetjük a kérdést: miről szól ez? S ha egy kicsit elgondolkodunk, a válasz az, hogy nem szól semmiről, hiszen az egész regény a valamiről szólás lehetőségeit és/vagy lehetetlenségét vizsgálja, egy jóformán jelentéktelen történet keretei közé ágyazva.

Az ilyesmi persze tekinthető (akár öncélúan) posztmodern(kedő), okoskodós játéknak is, de ezt a könyvet nem érzem annak, mert a sok önreflexió, irodalmi és önéletrajzi utalás, az egymásba ágyazott, egymásra ható és egymást szinte kioltó történetek, és a hangsúlyos fikcionalitás és allegorikus jelleg ellenére ez a könyv mégis elmond valamit a holokausztról, valamit, ami egyáltalán nem játék. S bár néhol talán kicsit túl sok a posztmodernkedés, a fikció, azt gondolom, alapvetően ez egy „igaz” könyv – és ahogy a regényben is szerepel: „egy művészeti alkotás azért működik, mert igaz, nem pedig mert valós”.