Tom Perrotta (szerk.): The Best American Short Stories 2012
Azt írja a sorozatszerkesztő, Heidi Pitlor az előszóban, hogy szerinte ebben az évben volt a legjobb novellatermés, mióta (hat éve) ő szerkeszti ezt a sorozatot (amiben amerikai és kanadai magazinokban megjelent novellákból válogatnak). Az első egy-két novellát elolvasva nem voltam ebben annyira biztos, mert ugyan nem voltak azok sem rosszak, de túlzottan emlékezetesek sem – legalábbis abból ítélve, hogy kb. 3 héttel az első novellák elolvasása után, amikor befejeztem a könyvet, leültem posztot írni róla és megnéztem a tartalomjegyzéket, igencsak meg kellett erőltetnem magam, hogy eszembe jusson, mifélék voltak azok a történetek.
De mielőtt még elszomorodhattam volna, következett Nathan Englander What We Talk About When We Talk About Anne Frank c. novellája (ebben a sorozatban ábécésorrendben vannak a novellák, én meg sorban szoktam olvasni őket), amibe két okból is némi félelemmel kezdtem bele. Egyrészt kevéssé érdekelnek a történelmi jellegű, moralizálós elbeszélések (a cím pedig ilyesmit sejtetett), másrészt pedig eszembe jutott, hogy a tavalyi antológiában is szerepelt egy novella a szerzőtől, amit akkor kissé szájbarágósnak és túl-tanulságosnak éreztem. De ez a történet minden előzetes várakozásomat felülmúlta – igen, történelmi jellegű, és igen, moralizálós, de olyan finoman és hátborzongatóan az, hogy attól néha már a történet elején-közepén, az utolsó egy-két oldalt olvasva meg folyamatosan égnek állt a hajam. (Valamikor elmélkedtem már arról, mennyire szeretem a fizikai hatást kiváltó szövegeket, úgyhogy most csak röviden: nagyon.)
De mielőtt még elszomorodhattam volna, következett Nathan Englander What We Talk About When We Talk About Anne Frank c. novellája (ebben a sorozatban ábécésorrendben vannak a novellák, én meg sorban szoktam olvasni őket), amibe két okból is némi félelemmel kezdtem bele. Egyrészt kevéssé érdekelnek a történelmi jellegű, moralizálós elbeszélések (a cím pedig ilyesmit sejtetett), másrészt pedig eszembe jutott, hogy a tavalyi antológiában is szerepelt egy novella a szerzőtől, amit akkor kissé szájbarágósnak és túl-tanulságosnak éreztem. De ez a történet minden előzetes várakozásomat felülmúlta – igen, történelmi jellegű, és igen, moralizálós, de olyan finoman és hátborzongatóan az, hogy attól néha már a történet elején-közepén, az utolsó egy-két oldalt olvasva meg folyamatosan égnek állt a hajam. (Valamikor elmélkedtem már arról, mennyire szeretem a fizikai hatást kiváltó szövegeket, úgyhogy most csak röviden: nagyon.)
A történet egyébként két zsidó házaspárról szól, akik hosszú idő után találkoznak újra, s az együtt töltött délután vége felé elkezdenek játszani egy olyan – meglehetősen komoly – játékot, amelynek az a lényege, hogy gondolatban végigveszik az ismerőseiket, és megpróbálják eldönteni, hogy ki az, aki egy újabb holokauszt esetén elbújtatná és ki az, aki feladná őket; a játék végére pedig lesz, aki igen felkavaró (ösztönös) felismerést él át valakivel kapcsolatban. Hát, a történet vége számomra igen durva. És a szerző – bár bőven lett volna rá alkalma – ezúttal szinte teljesen mellőzi a nyílt moralizálást, nem mond példabeszédeket sem, csak úgy simán, diszkréten gyomron vág.
S azt hiszem, az ilyesmiben nincsenek nagy igényeim, mert ha húsz novellából csak egy tudja ezt, már akkor sem fogok nagyon morogni, és utána van még pár mű a könyvben (úgy öt-hat novella), amire valószínűleg három hét múlva (meg azután) is emlékezni fogok, úgyhogy tényleg nincs miért panaszkodnom. Az egyik kedvencem az antológiából Steven Millhauser Miracle Polish c. műve, amiről már írtam egy külön posztot. És van még néhány novella, amelyekbe most nem megyek külön bele (lehet, hogy némelyikről szintén írok majd külön, de lehet, hogy nem), a címüket viszont megemlítem: nagyon tetszett Roxane Gay North Country c. novellája; Mike Meginnistől a Navigators; Lawrence Osborne-tól a Volcano; és Adam Wilsontól a What’s Important Is Feeling.
Egyébként én csak tavaly kezdtem olvasni ezt az antológiát, úgyhogy két év válogatása alapján talán korai általánosítani, de megteszem, mert feltűnt néhány dolog, ami biztos nem véletlen. (Legfeljebb majd néhány év múlva kinevetem magam a rosszul sikerült általánosítás miatt.) Az egyik, hogy a tavalyi kötetben egyetlen szerző volt, akit korábbról ismertem (Joyce Carol Oates), idén pedig három vagy négy (plusz Alice Munro, aki az idei kötet Oates-a volt mint világszerte eléggé ismert író), s ezt a három-négy írót véletlenül épp a tavalyi kötetből ismertem. (Például a tavalyi és az idei kötetben is szerepel novella George Saunderstől, Nathan Englandertől és Steven Millhausertől.) Ez eléggé elgondolkodtató, hiszen ez vagy azt jelenti, hogy minden évben nagyjából ugyanazok írják a jó novellákat, vagy pedig arra utal, hogy ennek az antológiának az összeállítása is – végül is nem meglepő módon – valamiképpen „politikai” dolog. Igaz, Englander és Millhauser idei novellája szerintem tényleg igen jó, és George Saunders tavalyi és idei története sem rossz, de azért én ebből és pár más jelből inkább az utóbbi, „politikai” indíttatású válogatásmódra tippelek: vagyis hogy vannak dolgok, amiket mindenképpen meg akarnak mutatni minden évben, hogy mindenki elégedett legyen, minden csoport reprezentálva legyen – és emiatt nem mindig a legjobb lesz a legjobb.
(Fene tudja amúgy, hogy bármilyen best of-válogatás tekinthető-e reprezentatívnak. De hát nem én vagyok Heidi Pitlor, hogy az legyen a munkám, hogy évi több ezer novellát elolvassak, s abból kiválogassak 120-at, amelyekből aztán majd az adott év vendégszerkesztője kiválaszt húszat. Viszont szeretek antológiákat olvasni, úgyhogy valamelyest rá kell hagyatkoznom a szerkesztő ízlésére/válogatási szempontjaira. Persze utána nekem nem muszáj a legjobbnak tartani azt, ami szerinte/szerintük valamiért a legjobb.)
Szóval úgy tűnik nekem, hogy minden évben beválogatnak a kötetbe pár – Amerikában – igen elismert novellistát; egy világszerte ismert(ebb) írót; egy-két olyan írót, akinek az adott novella volt élete első megjelent műve; a népesebb kötőjeles-amerikai (nem tudom, most épp ez-e a politikailag korrekt elnevezés) népcsoportok írói közül egyet-egyet; a maradék néhány helyre meg talán olyasvalaki műve kerül, akinek nem a származását, vallását, elismertségét, nemi irányultságát nézték, hanem hogy jól ír-e.
S azt hiszem, az ilyesmiben nincsenek nagy igényeim, mert ha húsz novellából csak egy tudja ezt, már akkor sem fogok nagyon morogni, és utána van még pár mű a könyvben (úgy öt-hat novella), amire valószínűleg három hét múlva (meg azután) is emlékezni fogok, úgyhogy tényleg nincs miért panaszkodnom. Az egyik kedvencem az antológiából Steven Millhauser Miracle Polish c. műve, amiről már írtam egy külön posztot. És van még néhány novella, amelyekbe most nem megyek külön bele (lehet, hogy némelyikről szintén írok majd külön, de lehet, hogy nem), a címüket viszont megemlítem: nagyon tetszett Roxane Gay North Country c. novellája; Mike Meginnistől a Navigators; Lawrence Osborne-tól a Volcano; és Adam Wilsontól a What’s Important Is Feeling.
Egyébként én csak tavaly kezdtem olvasni ezt az antológiát, úgyhogy két év válogatása alapján talán korai általánosítani, de megteszem, mert feltűnt néhány dolog, ami biztos nem véletlen. (Legfeljebb majd néhány év múlva kinevetem magam a rosszul sikerült általánosítás miatt.) Az egyik, hogy a tavalyi kötetben egyetlen szerző volt, akit korábbról ismertem (Joyce Carol Oates), idén pedig három vagy négy (plusz Alice Munro, aki az idei kötet Oates-a volt mint világszerte eléggé ismert író), s ezt a három-négy írót véletlenül épp a tavalyi kötetből ismertem. (Például a tavalyi és az idei kötetben is szerepel novella George Saunderstől, Nathan Englandertől és Steven Millhausertől.) Ez eléggé elgondolkodtató, hiszen ez vagy azt jelenti, hogy minden évben nagyjából ugyanazok írják a jó novellákat, vagy pedig arra utal, hogy ennek az antológiának az összeállítása is – végül is nem meglepő módon – valamiképpen „politikai” dolog. Igaz, Englander és Millhauser idei novellája szerintem tényleg igen jó, és George Saunders tavalyi és idei története sem rossz, de azért én ebből és pár más jelből inkább az utóbbi, „politikai” indíttatású válogatásmódra tippelek: vagyis hogy vannak dolgok, amiket mindenképpen meg akarnak mutatni minden évben, hogy mindenki elégedett legyen, minden csoport reprezentálva legyen – és emiatt nem mindig a legjobb lesz a legjobb.
(Fene tudja amúgy, hogy bármilyen best of-válogatás tekinthető-e reprezentatívnak. De hát nem én vagyok Heidi Pitlor, hogy az legyen a munkám, hogy évi több ezer novellát elolvassak, s abból kiválogassak 120-at, amelyekből aztán majd az adott év vendégszerkesztője kiválaszt húszat. Viszont szeretek antológiákat olvasni, úgyhogy valamelyest rá kell hagyatkoznom a szerkesztő ízlésére/válogatási szempontjaira. Persze utána nekem nem muszáj a legjobbnak tartani azt, ami szerinte/szerintük valamiért a legjobb.)
Szóval úgy tűnik nekem, hogy minden évben beválogatnak a kötetbe pár – Amerikában – igen elismert novellistát; egy világszerte ismert(ebb) írót; egy-két olyan írót, akinek az adott novella volt élete első megjelent műve; a népesebb kötőjeles-amerikai (nem tudom, most épp ez-e a politikailag korrekt elnevezés) népcsoportok írói közül egyet-egyet; a maradék néhány helyre meg talán olyasvalaki műve kerül, akinek nem a származását, vallását, elismertségét, nemi irányultságát nézték, hanem hogy jól ír-e.
S hasonló eloszlás figyelhető meg a témák/műfajok és elbeszélésmódok szerint is. Témák és műfajok szerint ilyen novellák kapnak helyet az antológiában: gyerekkori traumás; történelmi jellegű/moralizálós; párkapcsolatos; családi drámás; nemi identitásos; társadalomkritikus; illetve akad egy enyhén sci-fi jellegű, antiutópia-féle novella is (ezt tavaly és idén is George Saunders „szállította”). Ami pedig az elbeszélésmódokat illeti: az E/1 és az E/3 persze többségben van, de mintha kötelező lenne minden évben keresni egy E/2-ben elbeszélt történetet is. (A tavalyi E/2-es novella, Jennifer Egan Out of Body c. műve amúgy zseniális volt, a legjobb E/2-es szöveg, amit eddig életemben olvastam, az elmúlt egy év alatt vagy négyszer újraolvastam, és emiatt kattantam rá Egan könyveire; az idei E/2-es történettel [Julie Otsuka Diem Perdidi c. művével] kapcsolatban viszont – bármennyire megrázó is amúgy a novella tartalma – azt gondolom, hogy ezt fölösleges, öncélú és rettentő irritáló művészkedés volt E/2-ben írni.)
Egyébként annak ellenére, hogy ilyen sokat morgolódtam erről, az eljövendő években is tervezem elolvasni a soros antológiát. Azt hiszem, még a ténylegesnél is jóval naivabbnak és idealistábbnak kéne lennem ahhoz, hogy azt higgyem, létezik olyan „mainstream” válogatás, amelynek készítésekor nem játszanak szerepet a fent említett szempontok. Viszont ha csak mondjuk kétévente megismerek ebből az antológiából egy olyan írót, mint a tavalyiból Jennifer Egant, akkor az nekem már bőven megéri. (Idén nem történt ilyesféle megismerés, ami után úgy éreztem, azonnal olvasnom kell mást is az adott írótól.) (Egyszer meg hátha én is Heidi Pitlor leszek, s főállásban olvashatok novellákat. Akkor talán már nem veszem majd meg ezt a válogatást.)
Egyébként annak ellenére, hogy ilyen sokat morgolódtam erről, az eljövendő években is tervezem elolvasni a soros antológiát. Azt hiszem, még a ténylegesnél is jóval naivabbnak és idealistábbnak kéne lennem ahhoz, hogy azt higgyem, létezik olyan „mainstream” válogatás, amelynek készítésekor nem játszanak szerepet a fent említett szempontok. Viszont ha csak mondjuk kétévente megismerek ebből az antológiából egy olyan írót, mint a tavalyiból Jennifer Egant, akkor az nekem már bőven megéri. (Idén nem történt ilyesféle megismerés, ami után úgy éreztem, azonnal olvasnom kell mást is az adott írótól.) (Egyszer meg hátha én is Heidi Pitlor leszek, s főállásban olvashatok novellákat. Akkor talán már nem veszem majd meg ezt a válogatást.)
