Eléggé megtévesztő könyv ez, és minél többet gondolkodom rajta, annál dühösebb vagyok rá, úgyhogy gyorsan írok róla, amíg még nem vagyok túlságosan dühös. (A poszt spoileres.)

A történet főszereplője a tizenöt éves Craig, aki depressziós. A fiú okos, szellemes, kreatív, szorgalmas, bármi lehet belőle. Craig azonban csak a „legjobbat” akarja (vagy azt hiszi, hogy azt akarja), s úgy képzeli a majdani karrierjét, hogy meg sem áll majd a Fehér Házig. Hogy ezt elérje, persze már tizenévesen meg kell tennie a megfelelő lépéseket, úgyhogy felvételizik New York legmenőbb középiskolájába, ahonnan minden diáknak egyenes útja vezet a Harvardra, majd a Wall Streetre, majd onnan akárhová. Csak az a baj, hogy az elitgimiben Craig hirtelen már csak átlagos lesz, egyre kevésbé tud megbirkózni a napi feladataival, és persze az sem tesz jót az önbizalmának, hogy a legjobb barátjának (aki ugyanabba az iskolába jár) mindez látszólag könnyedén megy, és mellette még bulizni és csajozni is van ideje.

Craig depressziós lesz, pszichológushoz jár, gyógyszert szed, majd abbahagyja, s végül a pszichiátriára kerül, ahol van ideje arra, hogy megpróbálja rendbe tenni magát. S mivel a posztom további részében erről is akarok írni, elárulom, hogy ez sikerül is neki, mégpedig nagyon könnyen. A megoldás rémségesen egyszerű: egy laza mozdulattal szakítani kell a barátokkal, akik csak lehúzzák az embert; ha nem megy a gyakorlati életre, pénzügyi és hasonló karrierekre felkészítő iskola, akkor át kell menni egy olyanba, ahol művészetet lehet tanulni; s ha zavaró az, hogy felgyűlnek az emailek, amelyekkel aztán foglalkozni kell, akkor egyszerűen törölni kell őket, majd meg kell kérni az ismerősöket, hogy inkább telefonáljanak, ha akarnak valamit.

Nem néztem utána a könyv műfajának és a szerzőnek, mielőtt belekezdtem, nem tudtam, mire számíthatok, egyszerűen érdekelt a történet. És mint mondtam, megtévesztő ez a regény, mert már több mint a felét elolvastam, amikor leesett, hogy ez egy young adult-könyv – vagyis úgy 250 oldalon keresztül abban a hitben voltam, hogy „felnőttkönyvet” olvasok. Ilyen tekintetben tehát kétségkívül jó író (vagy épp cinikus manipulátor) Ned Vizzini, hiszen jól, valóságos, hiteles módon írt Craig depressziójáról és kamaszproblémáiról (nincsen barátnőm; nem vagyok menő a társaságban stb.). (Mindenképpen szeretnék egy jó könyvet is idekeverni ebbe a posztba, ezért a hasonlítás: a könyv kb. fele majdnem olyan jó, mint mondjuk M. J. Hyland How the Light Gets In c. kitűnő kamaszregénye.)

De aztán eljön egy pillanat a könyvben, amikor hirtelen minden elkezd fantasztikusan egyszerűnek, könnyűnek, hihetetlennek, hollywoodinak tűnni: Craig egy fél óra alatt mindenkivel összehaverkodik a pszichiátrián (ami egyébként nagyjából olyan a könyvben, mint a Száll a kakukk fészkére helyszínének rózsaszín, csillámos változata); ötnapos ott-tartózkodása alatt legalább három betegtársának megváltoztatja az életét; emellett rájön, hogy az ő dolga az életben a művészet; továbbá szerelmes is lesz; meg még megoldást lel az összes fent említett problémájára is. Lehet, hogy van ilyen az életben, csak én ezt nem hiszem el így, ahogy Ned Vizzini előadja. De mint mondtam, menet közben rájöttem, hogy ez egy YA-regény, s onnantól kezdve, hogy erre rájöttem, már nem is kellett volna azt várnom tőle, hogy igaz legyen.

A YA-regényekkel nem az a bajom, hogy YA-k, vagyis hogy tizenéveskori problémákkal foglalkoznak és tizenéveseknek szólnak (engem véletlenül nagyon érdekelnek a tizenéveskori problémákkal foglalkozó történetek, a coming-of-age regények és minden ilyesmi). Hanem az, hogy hazugnak érzem őket, és veszélyesnek. Nem olvastam egyébként túl sok YA-regényt, úgyhogy durván általánosítottam persze. Konkrétan ennél a könyvnél maradva: arra gondolok, hogy itt van ez az író, aki igen jól tud írni egy kamasz nehézségeiről (amikor fentebb „kamaszproblémának” neveztem Craig olyasféle gondjait, hogy nincsen csaja és nem tud felszabadultan bulizni, azt még véletlenül sem úgy értettem, hogy ezek nem komoly dolgok), elhiszem neki, amit ír. És valószínűleg ha tizenöt éves depressziós kamasz lennék, akkor is elhinném neki, sőt esetleg úgy érezném, azt gondolnám, azt remélném, hogy ha valaki ilyen pontosan tud írni arról, amin én is keresztülmegyek, akkor talán a megoldási javaslatai is olyanok lehetnek, amelyekkel tudok segíteni magamon.

Ehhez képest aztán a könyv átmegy szégyentelenül könnyfakasztó, „hamis” katarzist okozó giccstörténetbe, ami után, ha tizenöt éves depressziós kamasz volnék, bizonyára ott maradnék magamat még rosszabbul érezve (mert mondjuk rájönnék, hogy a saját életemben valamiért nem működhetnek a könyv csodatuti, egyszerű megoldásai); így felnőttként meg ott maradok először kissé értetlenül, majd egyre dühösebben és szomorúbban, mert belegondolok, milyen rettentő népszerű a YA műfaj, és mennyi kamaszt hülyíthetnek be ezek a könyvek a hazugságaikkal, könnyű, gyors, olcsó, éppen csak minimális fájdalommal járó megoldásaikkal és a hamis biztonságérzettel, amit nyújtanak.

(Egyébként ha tudtok olyan YA-könyveket, amik nem hazudnak, ajánljátok nekem őket; szeretném elhinni, hogy nem csak hazug YA-irodalom létezik, és szívesen elolvasnék egy-két igaz YA-regényt is.)