Jeff Lindsay: Dupla Dexter - Double Dexter
A Miami Rendőrkapitányság sztárlaboránsának, a nappal vérnyomelemző, éjjel gonoszokat ölő sorozatgyilkos Dexternek nem egyszerű a sorsa. Egyrészt ott van a bonyodalmas családi élet (a felesége túl sokat dolgozik, féltékenykedik és még nagyobb házba is akar költözni; a gyerekek nőnek és egyre önállóbbak; stb.), másrészt pedig történik valami, ami megkeseríti Dexter életét, sőt félő, hogy ez az ügy akár véget is vethet a főhős mind ez ideáig egészen jól működő kettős életének. Egy éjszaka ugyanis, amikor igazságosztó Dexter éppen végez egy áldozatával, meglátja őt valaki. Dexternek jó néhány napba telik, mire sikerül megnyugtatnia magát, hogy még ha meg is látták, úgysem jöhetnek rá, hogy róla van szó. Ám amikor már épp kezdené újra elengedni magát, kiderül, hogy a szemtanú nagyon is jól tudja, kicsoda ő. És mivel a szemtanúban is túlteng valamiféle bizarr igazságérzet (s közben a saját élete kudarcáért is szeretne kompenzálni azzal, hogy végre egyszer valami „nagyot” visz véghez), névtelen emaileken keresztül felveszi a kapcsolatot Dexterrel, és biztosítja hősünket arról, hogy árnyékként követi, egyre közelebb kerül hozzá, utánozza, és hogy a saját (mármint Dexter) módszerével fogja kicsinálni őt.
A továbbiakban a kisebb-nagyobb mellékszálak mellett főként Dexter és az árnyéka küzdelmét követhetjük nyomon – egy olyan küzdelmet, ami jórészt a fejekben, illetve a modern technika vívmányain keresztül, virtuálisan zajlik, tehát valódi akcióban kevésbé bővelkedik. Dexter például az ideje nagy részét azzal tölti, hogy titkos adatbázisokban turkálva próbál rájönni, ki lehet az árnyéka, és közben azon lamentál, hogy a békés családi élet miatt mintha elpuhult volna, és már nem olyan gyors, erős és veszélyes, mint régen. Az árnyék eközben a blogján és emailekben oszt meg félrevezető és baljós információkat vele, és bármennyire okosnak hiszi is magát Dexter, az árnyék csak nem hagyja elkapni magát.
Dexter nyűglődései és a történetben hangsúlyos témák (a személyiséglopás, a másik utánzása) számomra kimondottan érdekesek és egyben hátborzongatóak. A regény egyik legjobb pillanata például az a jelenet, amelyben Dexter egy másik gyilkos művével (és egyúttal, a gyilkos által ügyesen elhelyezett tükörben, a saját képmásával) szembesül, és egy pillanatra elbizonytalanodik, vajon nem ő követte-e el a gyilkosságot, hiszen a gyilkosság módja annyira hasonlít arra a módszerre, amit ő szokott alkalmazni. Az efféle utánzás, illetve a másik életének/képmásának ellopása és felhasználása még sokféle módon jelen van a történetben – és mivel az egomán Dexter mindenki másnál szívesebben képzeli azt, hogy ő egy és utánozhatatlan, talán nem is meglepő, hogy hosszadalmas lélekbúvárkodásokra készteti őt a tudat, hogy talán mégis lehet őt utánozni. Persze nem kell dosztojevszkiji mélységű lélekelemzéseket várni, de az biztos, hogy a könyv ad némi gondolkodnivalót is a szórakoztatás mellett.
Én egyébként nem vagyok a Dexter-könyvek avatott ismerője, annak idején a sorozat első részét olvastam, aztán a többit nem, ennek ellenére nem volt nehéz felvennem a fonalat, és még azokat a történetszálakat (pl. a Dexter családi életéről vagy a húgával való kapcsolatáról szólókat) is gond nélkül tudtam követni, amelyek a sorozat minden részén átívelnek. Azt hiszem, ez részben annak köszönhető, hogy Dexter magánéletében valószínűleg olyan lassan zajlanak az események, hogy nyugodtan ki lehet hagyni a sorozatból néhány részt, és még úgy is követhető marad minden, részben pedig annak, hogy az író elég ügyes ahhoz, hogy minden egyes könyvben eláruljon épp annyit az előzményekről, hogy az újonnan jött olvasó se érezze elveszve magát. Mindenesetre jó, hogy ez így van, mert így bármikor be lehet kapcsolódni a sorozatba.
A sorozat hiányos ismerete miatt nem tudom megítélni, mennyire jó ez a rész az előző négyhez képest. Önmagában nézve a könyvet azt gondolom, hogy a Dupla Dexter meglehetősen szórakoztató, helyenként kellemesen morbid olvasmány. Az akciódúsabb, izgalmasabb krimik kedvelőinek ugyan nem feltétlenül ajánlanám, mivel a 350 oldal igen jelentős részét Dexter siránkozása, morgása, önmarcangolása és tépelődése teszi ki, történni viszont tényleg nem sok minden történik a könyvben. Ám akinek (hozzám hasonlóan) nincs baja a rengeteg lelkizéssel – ami persze különösen ironikus egy olyan sorozatgyilkostól, mint Dexter, aki a saját bevallása szerint nem rendelkezik lélekkel és érzelmekkel –, az biztosan nem fog csalódni a könyvben.
A továbbiakban a kisebb-nagyobb mellékszálak mellett főként Dexter és az árnyéka küzdelmét követhetjük nyomon – egy olyan küzdelmet, ami jórészt a fejekben, illetve a modern technika vívmányain keresztül, virtuálisan zajlik, tehát valódi akcióban kevésbé bővelkedik. Dexter például az ideje nagy részét azzal tölti, hogy titkos adatbázisokban turkálva próbál rájönni, ki lehet az árnyéka, és közben azon lamentál, hogy a békés családi élet miatt mintha elpuhult volna, és már nem olyan gyors, erős és veszélyes, mint régen. Az árnyék eközben a blogján és emailekben oszt meg félrevezető és baljós információkat vele, és bármennyire okosnak hiszi is magát Dexter, az árnyék csak nem hagyja elkapni magát.
Dexter nyűglődései és a történetben hangsúlyos témák (a személyiséglopás, a másik utánzása) számomra kimondottan érdekesek és egyben hátborzongatóak. A regény egyik legjobb pillanata például az a jelenet, amelyben Dexter egy másik gyilkos művével (és egyúttal, a gyilkos által ügyesen elhelyezett tükörben, a saját képmásával) szembesül, és egy pillanatra elbizonytalanodik, vajon nem ő követte-e el a gyilkosságot, hiszen a gyilkosság módja annyira hasonlít arra a módszerre, amit ő szokott alkalmazni. Az efféle utánzás, illetve a másik életének/képmásának ellopása és felhasználása még sokféle módon jelen van a történetben – és mivel az egomán Dexter mindenki másnál szívesebben képzeli azt, hogy ő egy és utánozhatatlan, talán nem is meglepő, hogy hosszadalmas lélekbúvárkodásokra készteti őt a tudat, hogy talán mégis lehet őt utánozni. Persze nem kell dosztojevszkiji mélységű lélekelemzéseket várni, de az biztos, hogy a könyv ad némi gondolkodnivalót is a szórakoztatás mellett.
Én egyébként nem vagyok a Dexter-könyvek avatott ismerője, annak idején a sorozat első részét olvastam, aztán a többit nem, ennek ellenére nem volt nehéz felvennem a fonalat, és még azokat a történetszálakat (pl. a Dexter családi életéről vagy a húgával való kapcsolatáról szólókat) is gond nélkül tudtam követni, amelyek a sorozat minden részén átívelnek. Azt hiszem, ez részben annak köszönhető, hogy Dexter magánéletében valószínűleg olyan lassan zajlanak az események, hogy nyugodtan ki lehet hagyni a sorozatból néhány részt, és még úgy is követhető marad minden, részben pedig annak, hogy az író elég ügyes ahhoz, hogy minden egyes könyvben eláruljon épp annyit az előzményekről, hogy az újonnan jött olvasó se érezze elveszve magát. Mindenesetre jó, hogy ez így van, mert így bármikor be lehet kapcsolódni a sorozatba.
A sorozat hiányos ismerete miatt nem tudom megítélni, mennyire jó ez a rész az előző négyhez képest. Önmagában nézve a könyvet azt gondolom, hogy a Dupla Dexter meglehetősen szórakoztató, helyenként kellemesen morbid olvasmány. Az akciódúsabb, izgalmasabb krimik kedvelőinek ugyan nem feltétlenül ajánlanám, mivel a 350 oldal igen jelentős részét Dexter siránkozása, morgása, önmarcangolása és tépelődése teszi ki, történni viszont tényleg nem sok minden történik a könyvben. Ám akinek (hozzám hasonlóan) nincs baja a rengeteg lelkizéssel – ami persze különösen ironikus egy olyan sorozatgyilkostól, mint Dexter, aki a saját bevallása szerint nem rendelkezik lélekkel és érzelmekkel –, az biztosan nem fog csalódni a könyvben.
