Könyv, egó, entrópia

2015.jún.15.
Írta: entropic 1 komment

Christopher McDougall: Futni születtünk - Born to Run

run.jpgEljött újra az év azon szakasza, amikor már megint újrakezd(t)em a futást.
Tavasszal vagy nyáron van az az időszak, most már vagy 3-4 éve, amikor szép reményekkel, roppant lelkesedéssel, magamat már az első kilométerek megtétele előtt a jövő nagy futócsillagának képzelve elkezdek futni.

Mondjuk, hogy még élvezni is szoktam, amíg csinálom, úgy valamennyire, de azért annyira biztos nem, különben nem hagynék fel vele mindig maximum 3-4 hét után.

Szóval idén megint újrakezdtem (kezdek arra gondolni, hogy a futás olyan, mint a szerelem – biztos kitalálhatnék hirtelen egy csomó hasonlatot, hogy hogyan és miért olyan, de most maradjunk annyiban, hogy azért [is] olyan, mert minden alkalommal elhiszem, hogy mostantól ez aztán örökké fog tartani).

Tovább

Ben Marcus: The Flame Alphabet

flame.jpgEgyszer olvastam egy remek novellát Ben Marcustól, úgyhogy olvasni akartam tőle mást is, hogy kiderüljön, hosszabb távon/több oldalon keresztül is tudja-e azt, amit abban a novellában tudott: pontos, sokféle asszociációt hordozó, nem-terjengős, nem-túlcsinált, pont-jó mondatokat írni. (Ami nem valami egyszerű.)

És micsoda öröm: Tud!

Az már az említett novellában is feltűnt, hogy milyen jól bánik Marcus a nyelvvel, a jelentésekkel, a jelentések egymásba tűnésével, és ez itt is megvan. És itt, azt hiszem, még érdekesebb a dolog, mert ennek a regénynek az egyik központi témája éppen a nyelv, és az, hogy a nyelv mennyire nem jó semmire sem.

Tovább

José Saramago: Minden egyes név

név(1).jpgMiután már hetek óta csak nyavalyogni tudtam, mert az utóbbi néhány könyv, amit olvastam, maximum elég jó volt (és lusta voltam elég jó könyvekről írni), gondoltam, kell végre valami olyasmi, amitől vélhetően (megint) eldobom az agyam.

Úgyhogy jött ez, mert ez eddig még mindig volt, és egyébként is, már vagy öt éve nem olvastam újra. És igen, ettől már megint elaléltam. (Talán már említettem, hogy ez a kedvencem Saramagótól, de ez persze nem minőség-garancia, mert csak 3-4-et olvastam tőle, és állítólag vannak még jobb könyvei is.)

Mindenesetre ez a regény nekem tiszta élvezet. Teljesen beborít az oldalakon keresztül hömpölygő mondataival, az agyasságával, a humorával, a humanizmusával, a(z ironikus) mindent-értésével és mindent-tudásával.

Tovább

Joshua Ferris: To Rise Again at a Decent Hour

riseagain.jpgJoshua Ferris legújabb regénye jól indult (vagy jól indultam vele), de aztán meguntam, vagy elfáradtam bele. Két regénye alapján lazán általánosítva: többnyira így reagálok Ferris könyveire. (Van viszont egy darab novellája, a Breeze című, ami zseniális, és amiről nagyon röviden megemlékezem itt – azt nem untam meg. De az novella. Ebből le lehet vonni mindenféle következtetéseket – főleg azzal kapcsolatban, hogy mennyi ideig vagyok képes Ferrisre figyelni.)

Továbbra is a durva általánosításoknál maradva: igen érdekes és átélhető, könnyű kapcsolódási pontokat kínáló témái vannak Ferrisnek, és eleinte mindig fantasztikusan felizgatja az agyamat, aztán a végére már általában nem tud érdekelni. Most is ez volt. Pedig nagy várakozásokkal kezdtem ezt olvasni, mert ha olyanokat mondanak a borítón, hogy ez egy 21. századi egzisztencialista regény, akkor az engem automatikusan érdekel és az összes kételyemet rögtön félreteszem.

Lehet, hogy nem kéne. Főleg ezt a regényt olvasva nem kéne, lévén, hogy itt a fő téma – mint kiderül – a kétkedés.

Tovább

Jonathan Tropper: This Is Where I Leave You

thisiswhere.JPGTropper regénye egész jól indult (hangosan nevettem rajta! kétszer is! [nevetni meg jó, bármin]), de aztán lassan túl sok lett a jóból, és a vége felé már arra gondoltam, hogy ez a könyv túl-harsány, túl-"amerikai", túl-kalandos, túl-erőltetett, túl-olcsó. Csupa gyors párbeszéd, csupa riposzt, csupa felszín.

A történet: az idős családapa elhalálozik, s összegyűlik a család, hogy megüljék a hétnapos zsidó gyászt, amitől mindenki retteg, lévén, hogy a családtagok akkor jönnek ki a legjobban egymással, amikor jó messze vannak egymástól. Na de a halott apa végakaratának engedelmeskedni kell, úgyhogy az özvegy, a négy felnőtt gyerek, meg az összes házastárs, partner, unoka, stb. belenyugszik abba, hogy egy hétig együtt lesznek és gyászolnak.

Az együtt töltött idő természetesen mindenkiből felszínre hozza a régi sérelmeket, félelmeket és vágyakat, és mivel a szereplők semmi önuralommal nem rendelkeznek, a sok felszínre törő izé látványos helyzetekhez vezet. (Bár elvileg nem így történt, de úgy éreztem, mintha a könyv eleve úgy készült volna, hogy majd film legyen belőle.)

Tovább

Claire Messud: A király gyermekei - The Emperor's Children

emperor.jpgAhogy az gyakran megesik, most is elég volt egy(-két) jó első mondat ahhoz, hogy azonnal a jó első mondattal bíró regényt akarjam olvasni.

A könyv így kezdődik:

„Darlings! Welcome! And you must be Danielle?” Sleek and small, her wide eyes rendered enormous by kohl, Lucy Leverett, in spite of her resemblance to a baby seal, rasped impressively. Her dangling fan earrings clanked at her neck as she leaned in to kiss each of them, Danielle too, and although she held her cigarette, in its mother-of-pearl holder, at arm's length, its smoke wafted between them and brought tears to Danielle's eyes.

Ez szerintem (itt) tökéletes, és remekül megmutatja az író legnagyobb erősségét: hogy igen jól tud mindenféle manírt és megjátszást és társasági játszmát-jófejkedést ábrázolni, és e manírokkal karakterizálni.

Tovább

Herman Koch: A vacsora

dinner.jpgHerman Koch regénye érdekes és nem rossz, csak nem tudom eldönteni, hogy végül is miről akar szólni. (Vajon mit akart ezzel mondani a költő? És ha azt akarta mondani, akkor miért nem azt mondta?)

Elvileg – azt hiszem – ez egy morális-dilemmázós regény, a morális dilemmák mellett egy adag cinikus modernélet-kritikával. De aztán egy idő után már nem annyira morális-dilemmázósnak tűnik nekem, hanem egy meglehetősen félelmetes és morbid elmebaj-történetnek (olyan fajtának kb., mint amilyen a Kind of Intimacy, vagy a Butcher Boy).

Na de menjünk sorban: a regény keretét egy vacsora adja, amely során egy testvérpár és a feleségek – jó sok kerülő és mellébeszélés után – végre eljutnak a témához, amiről eleve beszélni akartak: hogy vajon mit kezdjenek azzal a kellemetlen helyzettel, hogy a gyerekeik (két 15 éves fiú) egy bulizós éjszakán megöltek egy hajléktalan nőt, aki egy bankautomata előtt feküdt, s aki miatt a fiúk nem tudtak hozzáférni az automatához.

Tovább

Edward Albee: Mese az állatkertről - The Zoo Story

zoo.jpgMindig szerettem volna úgy olvasni egyszer ezt a drámát, ahogy most olvastam – elmenni az állatkertbe, és ott újraolvasni, hogy hazatérve elmondhassam (-gondolhassam): MISTER, I'VE BEEN TO THE ZOO.

Szerintem valahányszor drámákról írok (ami mondjuk nem fordul elő túl sűrűn), megemlítem, hogy a Zoo Story az örökös kedvenc darabom. Az örökös-kedvencség onnan ered, hogy egyetemista koromban jó sokszor elolvastam, és minden adandó alkalommal megnéztem, amikor az egyetemen működő társulat előadta (a társulat még most is létezik, átalakulva [lásd: https://www.facebook.com/ConfuseACatLtd], és néha még most is játsszák ezt a darabot, néha nem-Debrecenben is – nézzétek meg, ha egyszer alkalmatok adódik, mert zseniális és felkavaró és nagyon intim előadás.)

Na de ez már régen volt, úgyhogy ellenőriznem kellett, hogy vajon még mindig annyira elalélok-e ettől az egzisztencialista-féle, világtól-elidegenedős, létértelem-keresős műtől.

És – igen.

Tovább

Dave Eggers: A Kör - The Circle

thecircle.pngIgencsak jellemző és meglehetősen félelmetes, hogy a regény végére érve az volt az első dolgom, hogy bekapcsoljam a laptopot, hogy írjak róla – hogy potenciálisan az egész világ láthassa az én örökbecsű gondolataimat, és hogy részem legyen abban az örömben, hogy potenciálisan az egész világ mosolyokkal, lájkokkal, megosztásokkal jutalmazza azt, hogy Megosztottam valamit.

De persze amikor bekapcsoltam a gépem, rögtön beléptem a Gmailre is, ahol láttam, hogy egy barátom megosztott velem egy csomó képet tavalyról a Google drive-ján, amelyek véletlenül jelentenek is valamit nekem, úgyhogy gyorsan beléptem Skype-ra is, hogy megköszönjem a képeket, tudván, hogy valószínűleg online találom őt, és valóban így volt, úgyhogy még beszélgettünk is úgy egy órácskát.

Ja, hogy egy kicsit már túlságosan is nyílt vagyok? Pusztán csak a demonstráció kedvéért, meg hát nem is igazán, mert pl. nem mondom el, hogy milyen fényképeket kaptam, meg azt sem, hogy miről beszélgettünk – mert hiszen miért is mondanám. Egyrészt – kit érdekelne ilyen mélységben az életem? Másrészt (és főleg) – mégis mi a francért akarnám én ilyen mélységben megosztani az életem egy mégoly barátságos-ismerősséges helyen is, mint amilyen ez?

Én annyira nem szeretek megosztani – ebben a regényben viszont mindenki meg akar osztani mindent, merthogy az elv az, hogy a titkok hazugságok, a megosztás törődés, a magánélet pedig lopás. (Ez kicsit 1984-szerűen hangzik, és biztos nem véletlenül.)

Tovább

Martin Amis: The Information

information_1.jpgIfjabb és okoskodósabb koromban eléggé kedveltem Martin Amist, például ez a könyve is tetszett tíz évvel ezelőtt. Azt hittem, most is tetszeni fog – legalábbis az első mondat olyan csodás volt, hogy miután azt elolvastam, aznap már nem is olvastam többet, mert teljesen el voltam alélva:

Cities at night, I feel, contain men who cry in their sleep and then say Nothing. It's nothing. Just sad dreams.

Szerintem ez maga a tökély, és inkább meg sem próbálom lefordítani.

De hiába a jó első mondat – végül halálosan untam ezt a regényt és idegesített, biztos azért, mert már nem vagyok ifjú meg okoskodós. De nem, mégsem – mindkettő vagyok, szóval inkább arról lehet szó, hogy ez a fajta okoskodás most éppen idegesít és untat. Ez a hú-de-kifinomult, erőltetetten-ironikus, agyonstilizált fajta agyaskodás – na, ettől hülyét kapok. (Kivéve, amikor én művelem.)

Tovább
süti beállítások módosítása