Igencsak jellemző és meglehetősen félelmetes, hogy a regény végére érve az volt az első dolgom, hogy bekapcsoljam a laptopot, hogy írjak róla – hogy potenciálisan az egész világ láthassa az én örökbecsű gondolataimat, és hogy részem legyen abban az örömben, hogy potenciálisan az egész világ mosolyokkal, lájkokkal, megosztásokkal jutalmazza azt, hogy Megosztottam valamit.
De persze amikor bekapcsoltam a gépem, rögtön beléptem a Gmailre is, ahol láttam, hogy egy barátom megosztott velem egy csomó képet tavalyról a Google drive-ján, amelyek véletlenül jelentenek is valamit nekem, úgyhogy gyorsan beléptem Skype-ra is, hogy megköszönjem a képeket, tudván, hogy valószínűleg online találom őt, és valóban így volt, úgyhogy még beszélgettünk is úgy egy órácskát.
Ja, hogy egy kicsit már túlságosan is nyílt vagyok? Pusztán csak a demonstráció kedvéért, meg hát nem is igazán, mert pl. nem mondom el, hogy milyen fényképeket kaptam, meg azt sem, hogy miről beszélgettünk – mert hiszen miért is mondanám. Egyrészt – kit érdekelne ilyen mélységben az életem? Másrészt (és főleg) – mégis mi a francért akarnám én ilyen mélységben megosztani az életem egy mégoly barátságos-ismerősséges helyen is, mint amilyen ez?
Én annyira nem szeretek megosztani – ebben a regényben viszont mindenki meg akar osztani mindent, merthogy az elv az, hogy a titkok hazugságok, a megosztás törődés, a magánélet pedig lopás. (Ez kicsit 1984-szerűen hangzik, és biztos nem véletlenül.)