Ahogy az gyakran megesik, most is elég volt egy(-két) jó első mondat ahhoz, hogy azonnal a jó első mondattal bíró regényt akarjam olvasni.

A könyv így kezdődik:

„Darlings! Welcome! And you must be Danielle?” Sleek and small, her wide eyes rendered enormous by kohl, Lucy Leverett, in spite of her resemblance to a baby seal, rasped impressively. Her dangling fan earrings clanked at her neck as she leaned in to kiss each of them, Danielle too, and although she held her cigarette, in its mother-of-pearl holder, at arm's length, its smoke wafted between them and brought tears to Danielle's eyes.

Ez szerintem (itt) tökéletes, és remekül megmutatja az író legnagyobb erősségét: hogy igen jól tud mindenféle manírt és megjátszást és társasági játszmát-jófejkedést ábrázolni, és e manírokkal karakterizálni.

S ebből a szempontból nemcsak az első mondat, hanem még jó sok egyéb mondat is rém élvezetes – és csöppet sem felesleges. Időnként gondolkodom olyasmiken, hogy mondjuk kell-e nekem tudnom egy szereplőről, hogy milyen márkájú ceruzával szeret írni (ez valamelyik Stephen King-regényben van) – és sokszor arra jutok, hogy: valószínűleg meglennék enélkül is, mert ettől nem lesz árnyaltabb az adott szereplő.

Itt viszont az efféle részletek nem elhanyagolhatóak – az például valóban elárul valamit egy szereplőről, hogy esténként milyen teát szeret kortyolgatni – az pedig még többet elárul róla, hogy a roppant kifinomult teázási szokásait mindenáron megosztja a barátnőjével is, finoman érzékeltetve, hogy benne is megvan ám az igazi New York-i elit eleganciája, hiába, hogy valami nevenincs kisvárosból származik eredetileg.

Valamelyik kritikaidézetben azt mondják, Messud kicsit olyan, mint Jane Austen – és ahogy pl. az említett teázós részletből is sejthető, egy kicsit tényleg olyan (bár Austen jóval ironikusabb és élesebb, mint Messud). Mindenesetre itt is igen hangsúlyos az, hogy hogyan néznek ki a dolgok – elegánsak-e, társadalmilag elfogadhatók-e, a megfelelő látszatot keltik-e? A történet viszont természetesen jóval kaotikusabb, mint egy Austen-regényben – mert itt nincs semmiféle egyértelmű cél, ami felé a szereplők haladhatnak.

Messud szereplői, persze, sikert akarnak meg szerelmet, de abban korántsem biztosak, hogy miféle sikert, és miféle szerelmet, úgyhogy 30 évesen semmivel sincsenek közelebb a célhoz, mint tíz évvel korábban voltak – viszont azt már kezdik felismerni, hogy a szabadon-röpködés, tétovázás, halogatás, az örök-gyereklét, az „apu és anyu majd úgyis mindig segít”-tudatában létezés – mindez, ami 20 évesen még oly bájos és kedves, az 30 évesen már kevésbé az.

És bár a regény mindenféle más is (ironikus szerelmeslevél New Yorkhoz, társadalomkritika, stb.), szerintem főképpen a kiábrándulás és illúzióvesztés regénye, amely során az összes főbb szereplő végleg elveszíti a kivételezettség, a nekem-ehhez-jogom-van érzését, és tanul valami fontosat (a saját kárán). Hogy ezzel aztán mit kezdenek, az szerencsére nyitva marad.