Herman Koch regénye érdekes és nem rossz, csak nem tudom eldönteni, hogy végül is miről akar szólni. (Vajon mit akart ezzel mondani a költő? És ha azt akarta mondani, akkor miért nem azt mondta?)

Elvileg – azt hiszem – ez egy morális-dilemmázós regény, a morális dilemmák mellett egy adag cinikus modernélet-kritikával. De aztán egy idő után már nem annyira morális-dilemmázósnak tűnik nekem, hanem egy meglehetősen félelmetes és morbid elmebaj-történetnek (olyan fajtának kb., mint amilyen a Kind of Intimacy, vagy a Butcher Boy).

Na de menjünk sorban: a regény keretét egy vacsora adja, amely során egy testvérpár és a feleségek – jó sok kerülő és mellébeszélés után – végre eljutnak a témához, amiről eleve beszélni akartak: hogy vajon mit kezdjenek azzal a kellemetlen helyzettel, hogy a gyerekeik (két 15 éves fiú) egy bulizós éjszakán megöltek egy hajléktalan nőt, aki egy bankautomata előtt feküdt, s aki miatt a fiúk nem tudtak hozzáférni az automatához.

A beszélgetés során mindenféle változatos érvek felmerülnek, olyasmi témákban, mint hogy mennyit ér egy hajléktalan élete összehasonlítva egy felső-középosztálybeli fiú életével; vagy hogy ki felel pár kiskorú kölök cselekedeteiért; és hogy kell-e a szülőnek bűnhődnie a gyereke tettei miatt.

Ez a moralizálgatás szerintem kissé túl-direkt, és nem túl izgalmas – ami legalább egy kicsit érdekes, az az, hogy milyen motivációi vannak az egyes szülőknek: hogy miért akarja egynémelyikük elhallgatni az ügyet, a más-némelyikük meg miért nem. Van aztán valami megoldás-féle is, ami szintén nem túl érdekes.

Főleg azért, mert – mint mondtam – a történetben lassan egyre hangsúlyosabbá válik a narrátor, Paul (az egyik apuka) igencsak labilis elmeállapota, és a morális kérdések valahogy ez alá rendelődnek. Ezzel kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak: egyrészt meglehetősen gagyi megoldásnak tartom, hogy Koch felveti a mindenféle nagy és komoly kérdéseket, majd pedig elintézi az egészet annyival, hogy: ja, bocs, Paul beteg. Másrészt viszont Paul ideg-/elmeállapotának bemutatása félelmetes és felkavaró, az ő agyában lenni és az ő szemével nézni a világot amolyan igazi jó kényelmetlen irodalmi élmény (ez dicséret).

De végül is azt hiszem, jobb lett volna tán (nekem mindenképpen) az erkölcsmese és az elmebaj-történet közül csak az egyiket választani, és azt megírni.