Ifjabb és okoskodósabb koromban eléggé kedveltem Martin Amist, például ez a könyve is tetszett tíz évvel ezelőtt. Azt hittem, most is tetszeni fog – legalábbis az első mondat olyan csodás volt, hogy miután azt elolvastam, aznap már nem is olvastam többet, mert teljesen el voltam alélva:

Cities at night, I feel, contain men who cry in their sleep and then say Nothing. It's nothing. Just sad dreams.

Szerintem ez maga a tökély, és inkább meg sem próbálom lefordítani.

De hiába a jó első mondat – végül halálosan untam ezt a regényt és idegesített, biztos azért, mert már nem vagyok ifjú meg okoskodós. De nem, mégsem – mindkettő vagyok, szóval inkább arról lehet szó, hogy ez a fajta okoskodás most éppen idegesít és untat. Ez a hú-de-kifinomult, erőltetetten-ironikus, agyonstilizált fajta agyaskodás – na, ettől hülyét kapok. (Kivéve, amikor én művelem.)

A témához persze illik a stílus, mivel ez a regény erősen irodalmi, mármint a témája az irodalom (ami köztudottan haldoklik). Pontosabban, a téma: az írók, az írás, a könyvkiadás, meg az, hogy miről lehet írni.

A könyvbeli írók például egyszer arról beszélgetnek (de lehet, hogy nem is ők beszélgetnek, hanem ezt Martin Amis – fiktív – énje mondja, mert természetesen ebbe a könyvébe is beleírta magát, hogy aztán onnan okoskodhasson jól kifele), hogy az irodalom története során a szereplők egyre kisebbekké és jelentéktelenebbekké váltak. Az ókorban még istenek és félistenek voltak a hősök, később királyok, lovagok, püspökök, még később az átlagemberek, végül pedig a társadalom alja. Ebből aztán valahogy az következik, hogy mostanra már csak az maradt, hogy az irodalom az írókról szóljon, de persze ez sem megoldás – nem lehet a végtelenségig metafikcióskodni. (Még szerencse.)

Na de 1995-ben (Martin Amisnél) még nem ért véget a metafikció időszaka, úgyhogy ez a könyv két íróról szól. Az egyikük mintegy megújítja az irodalmat, vagy legalábbis visszatér valami ős-egyszerűséghez, ami valószínűleg eredetileg sosem létezett. Ír néhány rémgagyi, gyermeteg, drámát-érzelmeket-életet nélkülöző utópiát, és ezzel valamiért sikeres lesz. A másik író eközben másként túloz – ő az olvashatatlan, fizikai fájdalmat okozó irodalmat űzi magas szinten, és legutóbbi könyve (amelynek címe az, hogy Cím nélkül) leginkább arról hírhedt, hogy 3-4 oldal elolvasása után minden olvasóját különösen heves migrén, orrvérzés, mandulagyulladás vagy agyérgörcs keríti hatalmába. Nem is lesz tehát sikeres.

Ők ketten régi barátok, de valójában gyűlölik egymást, és igyekeznek lealázni, tönkretenni, porba taszítani a másikat. Kettejük irodalmi kakaskodása közben/hátterében pedig folyamatosan zsugorodik és pusztul a világ, és minduntalan emlékeztetve vagyunk arra, hogy a csillagokhoz és galaxisokhoz képest a létünk s az összes irodalmi és egyéb ambíciónk és nyűglődésünk teljesen jelentéktelen.

Mindez részben szórakoztató, mert Amis nemcsak okoskodós, hanem okos is, és jó csípős nyelve van, de amúgy meg mégis unalmas ez az egész, részben azért, mert Amis kb. ugyanezt, kb. ugyanígy megírta már pl. a London Fields c. regényében is, másrészt meg azért, mert az irodalom – nekem – érdekesebb, amikor nemcsak saját magáról szól.