Egyszer olvastam egy remek novellát Ben Marcustól, úgyhogy olvasni akartam tőle mást is, hogy kiderüljön, hosszabb távon/több oldalon keresztül is tudja-e azt, amit abban a novellában tudott: pontos, sokféle asszociációt hordozó, nem-terjengős, nem-túlcsinált, pont-jó mondatokat írni. (Ami nem valami egyszerű.)

És micsoda öröm: Tud!

Az már az említett novellában is feltűnt, hogy milyen jól bánik Marcus a nyelvvel, a jelentésekkel, a jelentések egymásba tűnésével, és ez itt is megvan. És itt, azt hiszem, még érdekesebb a dolog, mert ennek a regénynek az egyik központi témája éppen a nyelv, és az, hogy a nyelv mennyire nem jó semmire sem.

A regény egy (vagy inkább kettő: egy személyes és egy egész emberiségre kiterjedő) nyelv- és jelentés-apokalipszis története. A történet egy rejtélyes járványról szól: a gyerekek nyelve a felnőttek számára mérgezővé válik, s aki csak kapcsolatba kerül egy gyerek szavaival, mind lassú sorvadásnak indul. A helyzet aztán még rosszabbra fordul, később már a felnőttek nyelve is mérgező lesz a többi felnőtt számára, ami lassan odáig vezet, hogy a felnőttek csak a legvégső esetben, különleges védőszérumok alkalmazása után tudnak nyelvet használni, míg a nyelvméreg ellen védett gyerekek karanténokba zárva élnek, hogy ne mérgezhessenek másokat.

Hogy honnan jön a nyelvméreg? A történet során a narrátor különböző elméleteket és forrásokat idéz, amelyek szerint a nyelv mindig is méreg volt – tökéletlen, kártékony, kommunikációs célokra jóformán alkalmatlan eszköz, amely lassan megöli mind a használóját, mind pedig azt, akin használják, s amelyet a gyerekek csak azért használhatnak büntetlenül, mert még nem kaptak belőle elég nagy dózist.

S a történet során a narrátor (egy mindenre elszánt, önmarcangoló apuka, aki bármit megtenne azért, hogy együtt lehessen [a méregtől függetlenül is] éles nyelvű tizenéves lányával, akinek a szavai lassan megölik őt és a feleségét) számos hétköznapi példát hoz arra, hogy a nyelv tényleg ilyen (is lehet).

Visszaemlékszik például arra, hogy amikor még működőképes volt a nyelv, mennyire nem tudta megérteni sem a lányát, sem a feleségét. És visszaemlékszik arra, hogy hányszor használta a nyelvet úgy és arra, hogy fájdalmat okozzon vele. Meg arra, hogy mennyire unalmas vagy irritáló vagy zavaró, szinte fizikai tüneteket okozó tud lenni egyes emberek beszéde.

Azt hiszem, a nyelv tényleg ilyen (is) (a lényeget-épp-elkerülő, ingerlő, bántó, az egymás-értést alig-alig segítő) – és Marcus a sok valódi, mindennapi nyelv-bajt (a mások halálosan unalmas beszédét) tényleg halálossá teszi.

De bármilyen tökéletlen is ez az eszköz, a hiánya súlyos következményekkel jár. Mint mondtam: személyes és nagyszabású bomláshoz. Ami az utóbbit illeti: a nyelv-járvány olyannyira elharapózik, hogy már senki nem beszélhet senkivel büntetlenül, hogy már a rádióhullámok, könyvlapok, közlekedési táblák által közvetített szavak vagy bármilyen jelentéshordozó (mégoly egyszerű) elemek is azonnali betegséghez vezetnek – és mire idáig jutunk, a társadalom megszűnik társadalom lenni, s aki még életben van, az vagy magányos üregekbe vonul vissza, hogy egymagában, a nyelvhasználattól tartózkodva éljen, vagy pedig kétségbeesetten kutat elvesztett, karanténba zárt gyerekei után, hiába tudja, hogy egy újabb találkozás, egy újabb szó halálos lehet.

Ami egykor a nagy egész társadalom volt, az a nyelvhiány miatt a legalapvetőbb egységeire bomlik, s az életben maradottak vagy az egyéni túlélésre törekednek, vagy arra, hogy a családjuk mellett haljanak meg.

Ami a személyes bomlást illeti: a narrátor nem akar magányos üreglakó lenni, de meghalni sem akar azért, hogy még egy szót válthasson a feleségével és a lányával – ő inkább gyógymódot keres, egy olyan nyelvet, vagy legalább egy jelet, amely lehetővé tenné hármójuknak a kommunikációt anélkül, hogy beteggé tenne. A történet egy része erről az egészen személyes, csak három ember által értett nyelv kereséséről szól – ám miközben a narrátor ezt az új nyelvet keresi, nagyon is érzi a régi nyelv halálát – és főleg azt, hogy (gondolkodó-)ember volta, a személyisége mennyire nagyon függött a nyelvtől, a jelek folyamatos értelmezésétől.

Úgyhogy a kérdés végül az: túlélni-e ép elmével ezt a veszteséget.