José Saramago: Minden egyes név

Miután már hetek óta csak nyavalyogni tudtam, mert az utóbbi néhány könyv, amit olvastam, maximum elég jó volt (és lusta voltam elég jó könyvekről írni), gondoltam, kell végre valami olyasmi, amitől vélhetően (megint) eldobom az agyam.

Úgyhogy jött ez, mert ez eddig még mindig jó volt, és egyébként is, már vagy öt éve nem olvastam újra. És igen, ettől már megint elaléltam. (Talán már említettem, hogy ez a kedvencem Saramagótól, de ez persze nem minőség-garancia, mert csak 3-4-et olvastam tőle, és állítólag vannak még jobb könyvei is.)

Mindenesetre ez a regény nekem tiszta élvezet. Teljesen beborít az oldalakon keresztül hömpölygő mondataival, az agyasságával, a humorával, a humanizmusával, a(z ironikus) mindent-értésével és mindent-tudásával.

Ahogy azt már nagyjából ugyanígy leírtam öt éve is, a regény főszereplője José úr, a népesség-nyilvántartó hivatal kishivatalnoka, aki híres emberek életrajzi adatait gyűjtögeti éjjelente lopva behatolva a hivatalba, ahol Minden Egyes Név megtalálható. Aztán amikor egyik éjjel véletlenül magával viszi egy (az) Ismeretlen Nő papírjait is, felmerül benne pár kérdés: miért más egy híres ember, mint az Ismeretlen Nő?
És aztán: mitől lesz valaki pont az, aki? Mi köze a névnek az általa jelzett emberhez?
És még később: (Meg)ismerhetünk-e valakit? Mi az ismerés, megismerés, tudás?
És mit jelent az, amikor azt mondjuk, ismerünk valakit?
Tudjuk a nevét. Tudjuk, hogy mit csinál (dolgozik a népesség-nyilvántartó hivatalban; vagy matekot tanít a gimiben). De tudjuk-e őt? (És tudhatjuk-e?)

Jó kis kérdések, amolyan filozofikus-metafizikai (metafizikus?) kalandregénybe illőek – José úr pedig a válaszok nyomába ered.

José úr régimódi detektívként próbál az Ismeretlen Nő nyomára bukkanni, de igazából nem is akarja megtalálni őt (nem őt akarja megtalálni) – azt hiszem, a kutatás ennél általánosabb. Nem egyetlen személyre korlátozódik, nem egyetlen névre, hanem Minden Egyes Névre, a Bárkire, a Mindenkire – az Ismeretlen Nő a Mindenki, az Akárki, aki megérdemli, hogy valaki foglalkozzon vele, hogy valaki meg akarja ismerni, hogy valaki lássa őt.

Eléggé lehetetlen vállalkozás ez, és – mint kiderül – a megismerés és tudás főleg megegyezés kérdése. Úgyhogy amit végül José úr a kutatás végének nevez, az inkább csak az a pont, ahonnan már nincs hova menni tovább – de az Ismeretlen továbbra is ismeretlen (csak a képzeletben létező) marad. (És ez nekem valamiért nagyon tetszik. Nincs többé unalom.)