Jonathan Tropper: This Is Where I Leave You
Tropper regénye egész jól indult (hangosan nevettem rajta! kétszer is! [nevetni meg jó, bármin]), de aztán lassan túl sok lett a jóból, és a vége felé már arra gondoltam, hogy ez a könyv túl-harsány, túl-"amerikai", túl-kalandos, túl-erőltetett, túl-olcsó. Csupa gyors párbeszéd, csupa riposzt, csupa felszín.
A történet: az idős családapa elhalálozik, s összegyűlik a család, hogy megüljék a hétnapos zsidó gyászt, amitől mindenki retteg, lévén, hogy a családtagok akkor jönnek ki a legjobban egymással, amikor jó messze vannak egymástól. Na de a halott apa végakaratának engedelmeskedni kell, úgyhogy az özvegy, a négy felnőtt gyerek, meg az összes házastárs, partner, unoka, stb. belenyugszik abba, hogy egy hétig együtt lesznek és gyászolnak.
Az együtt töltött idő természetesen mindenkiből felszínre hozza a régi sérelmeket, félelmeket és vágyakat, és mivel a szereplők semmi önuralommal nem rendelkeznek, a sok felszínre törő izé látványos helyzetekhez vezet. (Bár elvileg nem így történt, de úgy éreztem, mintha a könyv eleve úgy készült volna, hogy majd film legyen belőle.) Mellesleg az hamar kiderül – mert Tropper jó sokszor elmondja –, hogy a Foxmann család híresen diszfunkcionális, és olyan emberekből áll, akikben semmi tapintat nincs, s akik képtelenek normálisan kifejezni az érzelmeiket. Ez elég kényelmes megoldás, lévén, hogy mentségül szolgál (az írónak, gondolom) arra, hogy a szereplők folyton ökölharcokba keveredjenek egymással (mert szegények nem tudnak máshogy kommunikálni), meg mentségül szolgál a felszínességre is – mert hisz ha szegény szereplők sekélyes érzelmi analfabéták, akkor bizonyára nem várható az írótól sem, hogy rendesen jellemezze őket. (De.)
Mindenesetre Tropper nem bajlódik sokat a jellemzésekkel meg mélységekkel, a legtöbb szereplő holmi eltúlzott, egyetlen jellemvonással felruházott karikatúra (ordenáré-vénribancos idős anyuka [olyasmi, mint Bridget Jones anyukája]; harcias sógornő, akinek az egyetlen vágya, hogy végre teherbe essen; tékozló legkisebb-fiú, aki három másodpercen belül bárkit le tud fektetni; stb.). Mit mondjak, egy idő után fárasztó egybites szereplőkről olvasni (de legalább gyorsan megy).
Az egyetlen kivétel a főszereplő, Judd, aki épp válófélben van és teljesen szét van csúszva, s aki egy kicsit olyan, mint Rob a Pop, csajok, satöbbiből – kevésbé búvalbaszott verzióban. Az ő érzelmi nyűglődései jók, viccesek, valószerűek – lehet, hogy simán azért, mert neki legalább van valami mélysége, és Tropper nemcsak azzal érzékelteti Judd szétcsúszottságát, hogy azt írja: Judd szét van csúszva.
Szerencsére Judd a fő-fő-főszereplő, úgyhogy jó sok nyűglődést olvashatunk tőle/róla, de a könyv egésze még így sem túl figyelemreméltó.
A történet: az idős családapa elhalálozik, s összegyűlik a család, hogy megüljék a hétnapos zsidó gyászt, amitől mindenki retteg, lévén, hogy a családtagok akkor jönnek ki a legjobban egymással, amikor jó messze vannak egymástól. Na de a halott apa végakaratának engedelmeskedni kell, úgyhogy az özvegy, a négy felnőtt gyerek, meg az összes házastárs, partner, unoka, stb. belenyugszik abba, hogy egy hétig együtt lesznek és gyászolnak.
Az együtt töltött idő természetesen mindenkiből felszínre hozza a régi sérelmeket, félelmeket és vágyakat, és mivel a szereplők semmi önuralommal nem rendelkeznek, a sok felszínre törő izé látványos helyzetekhez vezet. (Bár elvileg nem így történt, de úgy éreztem, mintha a könyv eleve úgy készült volna, hogy majd film legyen belőle.) Mellesleg az hamar kiderül – mert Tropper jó sokszor elmondja –, hogy a Foxmann család híresen diszfunkcionális, és olyan emberekből áll, akikben semmi tapintat nincs, s akik képtelenek normálisan kifejezni az érzelmeiket. Ez elég kényelmes megoldás, lévén, hogy mentségül szolgál (az írónak, gondolom) arra, hogy a szereplők folyton ökölharcokba keveredjenek egymással (mert szegények nem tudnak máshogy kommunikálni), meg mentségül szolgál a felszínességre is – mert hisz ha szegény szereplők sekélyes érzelmi analfabéták, akkor bizonyára nem várható az írótól sem, hogy rendesen jellemezze őket. (De.)
Mindenesetre Tropper nem bajlódik sokat a jellemzésekkel meg mélységekkel, a legtöbb szereplő holmi eltúlzott, egyetlen jellemvonással felruházott karikatúra (ordenáré-vénribancos idős anyuka [olyasmi, mint Bridget Jones anyukája]; harcias sógornő, akinek az egyetlen vágya, hogy végre teherbe essen; tékozló legkisebb-fiú, aki három másodpercen belül bárkit le tud fektetni; stb.). Mit mondjak, egy idő után fárasztó egybites szereplőkről olvasni (de legalább gyorsan megy).
Az egyetlen kivétel a főszereplő, Judd, aki épp válófélben van és teljesen szét van csúszva, s aki egy kicsit olyan, mint Rob a Pop, csajok, satöbbiből – kevésbé búvalbaszott verzióban. Az ő érzelmi nyűglődései jók, viccesek, valószerűek – lehet, hogy simán azért, mert neki legalább van valami mélysége, és Tropper nemcsak azzal érzékelteti Judd szétcsúszottságát, hogy azt írja: Judd szét van csúszva.
Szerencsére Judd a fő-fő-főszereplő, úgyhogy jó sok nyűglődést olvashatunk tőle/róla, de a könyv egésze még így sem túl figyelemreméltó.