Helen Fielding: Bridget Jones naplója - Bridget Jones's Diary
Furcsa, hogy ez a regény mindenféle élethelyzetben szórakoztató tud lenni: ha az ember éppen párkapcsolati vagy családi válságban van, megnyugtató lehet a tudat, hogy Bridget Jones kapcsolatai még rosszabbak; ha az ember a kilóival küzd, erőt meríthet abból, hogy Bridgetnek is ugyanez a problémája; ha pedig éppen minden szuper, akkor lehet annak örülni, hogy a regény végén Bridgetnek is minden szuper lesz.
Gondolom, minden nő rendelkezik legalább némi felszínes ismerettel a regényről, de a Naplót esetleg nem ismerő (férfi)olvasóim kedvéért elmondom, miről szól a regény: a harmincvalahány éves londoni szingli, Bridget Jones egy évéről, amelyet nagyrészt az állandó pánikolás és nyavalygás (kövér vagyok, nincs pasim, sose lesz pasim, nincs pénzem, unatkozom, engem senki sem szeret, nem érdekel a munkám stb.), valamint a kényszeres édesség-, alkohol- és cigarettafogyasztás tölt ki. Mindeközben azért persze időnként történik is valami (szerelmi, munkahelyi vagy családi krízis), a jelentősebb események pedig megfeleltethetők a könyvben is említett Büszkeség és balítélet főbb eseményeinek, úgyhogy a Bridget Jones naplója Jane Austen regényének önironikus, sok-sok utalással tűzdelt 20. századi (posztmodern) verziójának is tekinthető.
Így hát amellett, hogy a Napló olyan mű, amelynek valamely részével valószínűleg minden nő tud azonosulni, s amely emiatt akár a saját hülyeségeink felismerésére is késztethet, a könyv olvasható irodalmi szemmel is, és a Bridget Jones – Büszkeség és balítélet párhuzamok felkutatása igen szórakoztató elfoglaltság lehet.
Az intertextualitáson kívül a naplószerűséget hangsúlyozó nyelvhasználat is különlegessé teszi a könyvet: az ötlet az lenne, hogy Bridget magának írja a naplóját, s ennek megfelelően számos rövidítést és hiányos mondatot megenged magának, így a tizenöt évvel ezelőtti informális brit (középosztálybeli, közepesen művelt, nagyvárosi, női) nyelvhasználat tanulmányozásához is nagyszerű segédkönyv a Napló.
A naplóforma és a naplót imitáló nyelvezet egyébként szerintem két okból is érdekes: először is, nem működik tökéletesen. Vannak olyan naplóbejegyzések a regényben, amelyekben érződik, hogy Bridget (vagy Helen Fielding) kiesik a szerepéből, és olyan részletességgel és igényességgel ír le eseményeket, ami egyáltalán nem illik bele abba a képbe, amit az olvasó Bridget nyelvi műveltségéről korábban kialakított. A másik érdekesség pedig az, hogy a naplóforma kétszeresen is mesterségessé (irodalmivá) teszi a szöveget: Helen Fielding, bár nem mondja ki, de úgy tesz, mintha egy véletlenül megtalált naplót közölne változtatás nélkül; Bridget Jones pedig valójában egy képzeletbeli közönségnek címezi az írásait, s nem magukat az eseményeket, hanem az események kicsit eltorzított, kicsit irodalmibbá tett változatát írja le. Bár a napló elvileg nagyon intim műfaj, az írójában feltehetően ott lapul az a vágy vagy éppen félelem, hogy egyszer valaki el fogja olvasni a művét, s ezért öntudatlanul is igyekszik a külvilág számára is érthetővé tenni a részleteket. (Bridget mindig kitér arra, hogy bemutassa az újonnan felbukkanó szereplőket, holott ha saját magának írna, feltehetően nem kellene emlékeztetnie magát arra, hogy pl. kicsoda Una és Geoffrey Alconbury.)
Erről a témáról hosszan lehetne még elmélkedni, de ez most nem célom. Mindössze azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a Bridget Jones naplója jóval több, mint egyszerű csajkönyv, és a jellegzetes női problémák szellemes és nagyon vicces körbejárása mellett irodalmi szempontból is igen érdekes. És nemcsak nőknek.
