Christopher McDougall: Futni születtünk - Born to Run
Eljött újra az év azon szakasza, amikor már megint újrakezd(t)em a futást. Tavasszal vagy nyáron van az az időszak, most már vagy 3-4 éve, amikor szép reményekkel, roppant lelkesedéssel, magamat már az első kilométerek megtétele előtt a jövő nagy futócsillagának képzelve elkezdek futni.
Mondjuk, hogy még élvezni is szoktam, amíg csinálom, úgy valamennyire, de azért annyira biztos nem, különben nem hagynék fel vele mindig maximum 3-4 hét után.
Szóval idén megint újrakezdtem (kezdek arra gondolni, hogy a futás olyan, mint a szerelem – biztos kitalálhatnék hirtelen egy csomó hasonlatot, hogy hogyan és miért olyan, de most maradjunk annyiban, hogy azért [is] olyan, mert minden alkalommal elhiszem, hogy mostantól ez aztán örökké fog tartani). Az idei újrakezdés még nagyon friss, úgyhogy még csak félve mondom, de azért mondom (mert az optimizmusom végtelen): ez most biztos örökké fog tartani.
Hogy honnan ez a bizodalom?
Most éppen onnan, hogy ez az első olyan alkalom, amikor nincsenek hátsó szándékaim. Nem azért csinálom, hogy feszesebb legyen a fenekem; nem akarok fogyni sem; meg még olimpiai aranyérmet sem látok magam előtt lebegni a távolban.
Most épp azért kezdtem el, mert egy évnyi görkorizás után (ami életem első sportja, amit önként és igazi élvezettel csinálok) lassan megérlelődött bennem a gondolat, hogy lehet, hogy csinálhatnék mást is, és lehet, hogy tényleg élvezném.
Na de gondoltam, nem elég a dolgokat csinálni, hanem olvasni is kell róluk, úgyhogy gyorsan elővettem ezt a könyvet, amit eme csudajó molyos értékelés óta terveztem elolvasni.
És pont annyira élveztem, mint amennyire a futást szoktam mostanában. Jó, a könyv eleje kicsit az agyamra ment a sok leg- miatt (a világ legveszélyesebb kanyonjai; meg a világ legrejtőzködőbb indiánjai; meg a világ legjobb sportorvosai, akik szerint minden évben a futók 32857658%-a szenved valamilyen sérülést).
De aztán egészen elragadott ez az őrült-kalandos történet a világ legveszélyesebb kanyonjában rendezett legmegismételhetetlenebb futóversenyről. És még inkább elragadott a sok mellék-történet és szórakoztató-tudományos fejtegetés legendás-őrült futókról, a futás evolúciós szerepéről és előnyeiről, a futócipőkről, meg arról, hogy micsoda különleges lények vagyunk, hogy tudunk izzadni. És a legesleginkább az a szabadság és öröm ragadott el, ami csak úgy árad a könyvből.
Azt azért az igazság kedvéért hozzáteszem, hogy az egyik kritikaidézettel ellentétben – miszerint e könyvet olvasva az ember hajlamos lesz elhanyagolni az egyéb dolgait – nem hanyagoltam el semmit. Sőt, amikor egyik reggel fél hét körül eldönthettem, hogy maradjak-e még az ágyban ezt a könyvet olvasni, vagy menjek inkább futni, az utóbbit választottam. Na de mondjuk, hogy jelen esetben ez inkább dicséret, mint kritika.
