Joshua Ferris: To Rise Again at a Decent Hour
Joshua Ferris legújabb regénye jól indult (vagy jól indultam vele), de aztán meguntam, vagy elfáradtam bele. Két regénye alapján lazán általánosítva: többnyira így reagálok Ferris könyveire. (Van viszont egy darab novellája, a Breeze című, ami zseniális, és amiről nagyon röviden megemlékezem itt – azt nem untam meg. De az novella. Ebből le lehet vonni mindenféle következtetéseket – főleg azzal kapcsolatban, hogy mennyi ideig vagyok képes Ferrisre figyelni.)Továbbra is a durva általánosításoknál maradva: igen érdekes és átélhető, könnyű kapcsolódási pontokat kínáló témái vannak Ferrisnek, és eleinte mindig fantasztikusan felizgatja az agyamat, aztán a végére már általában nem tud érdekelni. Most is ez volt. Pedig nagy várakozásokkal kezdtem ezt olvasni, mert ha olyanokat mondanak a borítón, hogy ez egy 21. századi egzisztencialista regény, akkor az engem automatikusan érdekel és az összes kételyemet rögtön félreteszem.
Lehet, hogy nem kéne. Főleg ezt a regényt olvasva nem kéne, lévén, hogy itt a fő téma – mint kiderül – a kétkedés. A főszereplő Paul hitetlen, örök-kétkedő, mindentől-elidegenedett New York-i fogorvos, aki éjszaka álmatlanul fetreng, miközben attól fél, hogy ő az egyetlen ember a világon, aki ébren van az áldatlan éji órákban, napközben meg azon mereng, hogy a pusztulás úgyis megállíthatatlan, a fogak elrohadnak, és mind meghalunk, úgyhogy semmi értelme örömöt lelni semmiben.
Paul azért próbálkozik – például előszeretettel jön össze olyan nőkkel, akik erősen vallásos családból származnak, s a kapcsolatai során legalább annyira beleszeret a nők nagyon-katolikus vagy nagyon-zsidó családjába, mint a nőkbe magukba. Mondjuk: Paul hagyományt keres, hitet, múltat, történelmet, de sosem találja meg, amit keres, vagy pedig nem érzi magát otthon abban, amit megtalál.
Aztán felbukkan egy rejtélyes online-Paul, aki az örök kétkedés vallását hirdeti az interneten, és azt állítja, hogy Paul egy majdnem-elfeledett régi nép leszármazottja, akik ezt a kétely-vallást követték. A továbbiakban aztán Paul tovább kételkedik – de ezúttal ez normális, és ebben legalább otthon érzi magát.
Gondolom, tényleg ez lehet a 21. századi egzisztencializmus. Nem rossz, de nem dobom el tőle az agyam. Lehet, hogy azért, mert ezt amúgy is ismerem, és Ferris nem mutatja meg máshogy, amit amúgy is ismerek.
Mindenesetre az olvasás ideje alatt minden este fogselymeztem, amit egyébként hajlamos vagyok mellőzni, mert – Paullal egyetértésben én is azt gondolom, hogy – a fogselymezés agybaj, amit többnyire sokkal egyszerűbb majd-holnap csinálni. Ha ezzel már tettem valamit a hosszú és örömteli életért – akkor oké. Akkor olvasok még további 21. századi egzisztencialista-fogorvosos regényeket is. Ha vannak még ilyenek.
