Edward Albee: Mese az állatkertről - The Zoo Story
Mindig szerettem volna úgy olvasni egyszer ezt a drámát, ahogy most olvastam – elmenni az állatkertbe, és ott újraolvasni, hogy hazatérve elmondhassam (-gondolhassam): MISTER, I'VE BEEN TO THE ZOO.
Szerintem valahányszor drámákról írok (ami mondjuk nem fordul elő túl sűrűn), megemlítem, hogy a Zoo Story az örökös kedvenc darabom. Az örökös-kedvencség onnan ered, hogy egyetemista koromban jó sokszor elolvastam, és minden adandó alkalommal megnéztem, amikor az egyetemen működő társulat előadta (a társulat még most is létezik, átalakulva [lásd: https://www.facebook.com/ConfuseACatLtd], és néha még most is játsszák ezt a darabot, néha nem-Debrecenben is – nézzétek meg, ha egyszer alkalmatok adódik, mert zseniális és felkavaró és nagyon intim előadás.)
Na de ez már régen volt, úgyhogy ellenőriznem kellett, hogy vajon még mindig annyira elalélok-e ettől az egzisztencialista-féle, világtól-elidegenedős, létértelem-keresős műtől.
És – igen.
Ebben a történetben (ami persze csak egy kicsit szól az állatkertről) két ismeretlen férfi találkozik egy nyári vasárnap délután a Central Parkban: a tökéletesen-középosztálybeli, feleséggel, gyerekekkel, két tévével, jó jövedelemmel rendelkező, visszafogottan önelégült Peter, és a boldogtalan-bohémféle, nyughatatlan, a világon kb. semmivel nem rendelkező, gunyoros, kiábrándult, kommunikációképtelen, de értelmes kommunikációt hajszoló Jerry.
Jerry beszélgetést kezdeményez Peterrel – mint mondja, vannak olyan napok, amikor igazán beszélgetni akar, és mélyen meg akar ismerni valakit – és bár Peter nem rajong éppen az ötletért, hogy aznap ő legyen a mélyen megismerendő kísérleti alany, belemegy Jerry játékába. Mert igazából játéknak tűnik nekem, amit Jerry csinál (amivel nem azt mondom, hogy komolytalan a dolog).
Jerry valójában nem tud (vagy inkább nem akar) rendesen beszélgetni – vagyis nem azt akarja, amit általában beszélgetésnek hívunk. Az általa vágyott igazán-beszélgetés valami olyasmi, amitől jóformán mindenki más kényelmetlenül és kiszolgáltatva érzi magát.
Jerry ezt a közelséget és meztelenséget nem a hagyományos módon kívánja elérni (mert a hagyományos mód erre szerinte amúgy sem alkalmas): ő provokál, meg gúnyolódik, ironizál, és önbecsmérléstől sem mentes, felkavaró és tehetetlen-dühös történeteket mesél. Jerry a megszokott emberi interakciók és beszélgetés-menetek egyetlen szabályát sem tartja be, s ezzel el is bizonytalanítja a hagyományos emberi interakciók világában szocializálódott és csak ott otthonos Petert.
És persze ez a játék célja – kihozni Peterből az állatot, és megnézni, hogy mi van akkor, ha elérjük, hogy valaki kilépjen a hagyományos beszélgetési (és létezési) formák közül. Azt hiszem, Jerry eleve tudja a választ – és ennek tükrében úgy tűnik, talán nem is Peter a kommunikációs kísérlet alanya, hanem Jerry maga, aki a végsőkig megy a jelentés- és megértéskereső játékával.
Mit mondjak – a végére mindig ott maradok letaglózva. (De nemcsak a vége miatt.)