Michel Houellebecq: A térkép és a táj
Ahhoz képest, hogy pár hónapja az Egy sziget lehetősége kapcsán arról írtam, hogy valószínűleg nem szeretnék több Houellebecqet olvasni, az első adandó alkalommal lecsaptam az új regényére – erre nincs magyarázat, egyszerűen következetlen vagyok.
A térkép és a táj a szerző korábbi műveinek hagyományait folytatja, s ugyanazokat a témákat boncolgatja, amelyekkel Houellebecq az ezt megelőző regényeiben is foglalkozott. Az író a regényeiben egy fokozatosan elkorcsosuló, a pénzt minden más érték fölé helyező, végóráit élő társadalomról mesél, amelyben a szex az egyetlen kapocs, ami még úgy-ahogy összetartja az embereket, ám az is csak akkor, ha két tökéletes testű ember között valósul meg. Houellebecq világában nincs helye a csúnyáknak, öregeknek, torzaknak, de még az átlagosaknak sem – a szex közben átélhető röpke boldogság csakis a tökéletesre plasztikázott, edzett, sminkelt embereknek adatik meg. S mivel előbb-utóbb mindenki öregedni és csúnyulni kezd, a csúnyákkal pedig senki nem akar szexuális kapcsolatra lépni, ezért az ember végső sorsa mindenképpen a mérhetetlen magány lesz.
Houellebecq nem nevezhető egykönyves, egyslágeres írónak, hiszen a művei közül egyik sem emelkedik sokkal a többi fölé, s nem tudnám eldönteni, hogy melyik a fő műve. Inkább azt mondanám, hogy Houellebecq minden művében ugyanazt írja meg, változó fókusszal, intenzitással és kegyetlenséggel, de hasonló színvonalon.